Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,
ha a néma csöndben felsóhajt az est,
ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,
s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?

Ki mondja azt, hogy el lehet feledni
és a vállain habkönnyű pehely,
minden kis apró csöppnyi tévedése,
s nem húzza le a hatalmas kereszt?

Próbálna bár, de nehéz továbblépni,
s lábaira már hínárként tapad
a súly, s mintha ingoványban járna,
úgy roppan meg a gondjai alatt.

Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni
mintha nem történt volna semmi sem,
hiszen te látod, bármerre visz lépted
sötét árnyékba nyúl az esti csend.

Hosszú az út, és nehéz a lépés,
de te ne add fel! S mégis adj helyet
magad mellett, most bármilyen nehéz is
elhinned azt, hogy lehet még neked

könnyű álmod, mit nem téphet széjjel
gonosz ármány, és egyszer úgy jön el
álmaidban majd, mi nem vált valóra,
hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Ködfátyol borít leplet a földre
könnyben áztatva földet és vetést,
fehér takarót hiába várna,
sehol sincs hó, csak ázik a vetés.

Pedig úgy vágyna meleg takaróra!
Sűrű könnyek közt ázik, didereg,
esdeklő szemekkel tekint az égre,
hozzon már havat, vagy egy kis meleget.

Könnyes szemekkel néz le a felhő,
aztán megrázza rongyos köpenyét,
pár cseppet szór rá néma búcsúzással,
aztán elvonul, s kitisztul az ég.

Olyan szép minden. Zöldül a fű is,
már a hóvirág is bontja szirmait,
rügyeznek már a fák is kint a kertben,
s madarak ülnek már az ágain.

Élénk csipogás tör be a csendbe
s újra éled a tavaszi világ,
napsugár omlik a tavaszi földre,
minden kivirul. Ébred a világ.

Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!
Nem lehet ilyen gonosz a világ!
Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,
s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Százezerszer elmondtam már, szeretlek!
Mért nem hiszed?
Mitől van annyi kétely benned,
amely mint árnyék követ.
Mért nézel ilyen vádló szemmel?
Hisz tudod: nincs az a perc,
amit ne veled töltenék el,
amikor megtehetem.
Százezer néma érintésből
miért nem érzed milyen
lángoló vágy, amely hozzád fűz,
hisz minden szép veled jön el.
Százezer szívből feltörő sóhaj
jelzi, hogy mennyire fáj
minden kétséged, amely üldöz,
s mélyen a húsomba váj.
Olyan sok minden kavarog bennem.
Miért nem hiszed, hogy bánt?
Belülről mardos annyi kétség
miattad. Nem bírom már.
Mért kell, hogy vádolj? Hiszen ismersz!
Tudod, hogy nincs senki más, csak te,
de elűzöl kételyeddel,
szinte már börtönbe zársz.

Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!