Itt várok rád. Bár hűvös az este,
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.
Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.
Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.
Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.
Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj
minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.
Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.
Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.
Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.
Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj
minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.
Amikor hittem még a szóban,
amely bőséget hirdetett,
akkor csalódtam legnagyobbat
épp abban, ami éltetett.
Istenem! Milyen gyarló az ember!
Mért hiszi azt, hogy jobb lehet?
Szegény ember ki ígérni sem tud
azért, hogy neki több legyen.
Hatalom éhség, népbutítás.
Valóságshoow, és bankperek!
Ezt látni csak, és közben lassan
elveszik tőled mindened.
Az, ki dolgozik, oly szegény lesz
akár a templom egere,
bagóért gürcöl, s emberszámba
nem veszik többé sohasem.
Sosem a gazda túrja a földet!
Csak a milliók kellenek!
Vajon hány fizet adót köztük,
s hány mondja azt, hogy csődbe ment?
Égből pottyant a terepjáró?
A luxusvilla, s a fitneszek?
Éhbérért dolgoztat tűző napban,
de adót a munkás fizet!
Mért tűritek? Hisz nincs olyan Isten,
aki örökké védene
ilyen gazságot itt a földön!
Fogjatok össze, s vége lesz!
Vegyétek vissza tőlük a földet,
s a pénzt, mit jogtalan zsebre tesz!
Annak jár föld, és annak jár pénz is,
ki izzadtságcseppekkel fizet!
amely bőséget hirdetett,
akkor csalódtam legnagyobbat
épp abban, ami éltetett.
Istenem! Milyen gyarló az ember!
Mért hiszi azt, hogy jobb lehet?
Szegény ember ki ígérni sem tud
azért, hogy neki több legyen.
Hatalom éhség, népbutítás.
Valóságshoow, és bankperek!
Ezt látni csak, és közben lassan
elveszik tőled mindened.
Az, ki dolgozik, oly szegény lesz
akár a templom egere,
bagóért gürcöl, s emberszámba
nem veszik többé sohasem.
Sosem a gazda túrja a földet!
Csak a milliók kellenek!
Vajon hány fizet adót köztük,
s hány mondja azt, hogy csődbe ment?
Égből pottyant a terepjáró?
A luxusvilla, s a fitneszek?
Éhbérért dolgoztat tűző napban,
de adót a munkás fizet!
Mért tűritek? Hisz nincs olyan Isten,
aki örökké védene
ilyen gazságot itt a földön!
Fogjatok össze, s vége lesz!
Vegyétek vissza tőlük a földet,
s a pénzt, mit jogtalan zsebre tesz!
Annak jár föld, és annak jár pénz is,
ki izzadtságcseppekkel fizet!
Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!
Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!
Porból valánk és porrá leszünk?
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.
Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.
Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.
Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.
Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.
Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.
Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.
Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.
Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.
Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.
Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.
Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.
Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.
Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.
Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.
Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.
Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.
Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.
Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.
Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.
Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József