Nem már meggörbült háttal,
Nem halovány orcával,
Nem bánatos fékekkel,
Nem is rongyból lélekkel,
Megyek vívni a mai nap illat-harcát,
Megyek locsolkodni, azt a jó húsvétját!
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik,
Boldogan fogok locsolkodni, remélem ez már látszik…
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik.
Míg nekiindulok, előjön jó sok emlék, mikor locsolkodtam,
Volt locsolkodás meg puszilkodás, sok zabától majd ki pukkadtam…
Próbálok átnézni a saját üvegfalamon,
Ma már ez a túra nekem már terhes, de nagyon!
Odaértem az első helyre, mily’ jó, ablakban láttam, várnak végre,
Kezemben fogva a Krasznaja Moszkvát, büszkén beléptem ünnepségbe.
Bent már többen is voltak, ettek-ittak, vicceltek. Ittak is; mivégre,
Amikor még csak reggel volt, de hogyan fognak kinézni majd estére?
Locsolkodás megvolt,
Pusziosztás sok volt.
Úristen... volt egy akkora-óriás sonka…
Kenyér se kellett, ettem, de imát mormolva…
Faltam, mint egy erdei éhező, nem kérdeztem semmit,
Igyekeztem ’halálra enni’ magam, azt a mindenit!
Közben még egy kisfiú beesett, jött locsolkodni a szomszédból,
Közben ettem tovább, ezen esemény nem terített szándékomtól.
Jöttek még rokonok, volt köztük egy kisleány, úgy tízen éves,
Amikor én fölugrottam és meglocsoltam, örült az édes.
Nos, még kijött a szobából a mama is járókerettel, én ugrottam is,
Mert neki is jár, ami jár. Kínálgatott, de hosszasan, bőven locsoltam is.
Kiemelem, hogy a három kis-nagylány, meg a mama igen kedvesek voltak,
Elődjeim mentek, így engemet kínáltak, Anyukával élen rohantak.
Úristen micsoda finom volt a házi sonka,
Meg hozzá a házi készítésű, erős torma...
Sok volt az a pár pálinka, agyamat tejüveg védte…
El is fáradtam, gondoltam hazamegyek, bár mivégre?
Húsvét van, bajsz' alatt halkan mormogok,
Uram, úgy gondolom csak veled vagyok!
Vecsés, 2022. április 1. – Kustra Ferenc József

(Bokorrímes)
Korán keltem, hogy ma vastagon meglocsollak, mert ma van kilátás…
Az első helyen, a kerítésen nem volt megfelelő belátás…
Mentem is tovább, mozgás nem volt, na de majd odább lesz kilátás…
Mendegéltem, odaértem, redőny dolgozott, nem volt belátás…
Jött a tíz emeletes, lift vitt föl és meg hittel, nagyon bíztam, itt most lesz kilátás…
Csengettem és meghallottam: valaki a kukucskálót eltolta, nem lett belátás…
Meglocsolnálak, elfogadnék egy piros tojást, meg kétszer fél páleszt… ez jó kilátás,
De hol van ilyen vendéglátás, meg ahol még a hajlongó kebléhez is van belátás?
(Senrjon duó)
Megszólalt telefonom,
Kis Barátném hít, mikor megyek?
Ez locsolóhely!
Neki is rugaszkodtam
Valótól jól elrugaszkodtam…
Hah, locsolóhely!
(leoninus)
Juj, ott volt a családja apraja-nagyja, de viszont az asztalon főtt sonka, torma.
Volt ott frissen főtt feketekávé, ő meg intett, locsolkodjak, ne legyek már málé.
Ez az, volt ott plusz hét nőszemély, adtam is a hajukba… szemekben villogott a segély.
Kis Barátném utolsónak elém állt, próbálkoztam, de üvegem, már hadilábon állt…
Kétsoros, bokorrímes)
Mondtam is neki, akkor most etessen, itasson, jövőre két üveggel készülök.
Ő meg megmondta, hogy ha ettem, akkor irány-tűnés haza, jobb, ha erre készülök…
Hmm… üveg hiba miatt, lány az idén elhervad,
De jövőre meglocsollak, kapd össze magad!
Vecsés, 2016. január 31. - Kustra Ferenc József

Érezned kell minden pillantásban
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.
Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.
Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.
Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova
kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.
Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.
Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!

Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
Három millió ember nevében
kérlek: nézz le ránk! Istenem!
Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember
önhibájából nincstelen!
Mért nézed el, hogy esőben, fagyban
néhány forintért küzdjenek?
Mért tűröd el, hogy közmunka néven
porig alázzák népedet?
Mért azt véded, ki önkényes gőggel
sátánként poklot teremt?
Százat, ezreket dönt nyomorba,
elvéve tőlük a kenyeret.
Mért nem segítesz végre rajtuk?
Hisz ők is épp olyan emberek,
mint azok, kik díszes kehelyből isznak,
dőzsölnek, és csak züllenek.
Három millió koldus néz rád
esdve, hogy segíts! Istenem!
Ha látod és hallod ott az égben,
nem tűröd el, hogy így legyen!
kérlek: nézz le ránk! Istenem!
Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember
önhibájából nincstelen!
Mért nézed el, hogy esőben, fagyban
néhány forintért küzdjenek?
Mért tűröd el, hogy közmunka néven
porig alázzák népedet?
Mért azt véded, ki önkényes gőggel
sátánként poklot teremt?
Százat, ezreket dönt nyomorba,
elvéve tőlük a kenyeret.
Mért nem segítesz végre rajtuk?
Hisz ők is épp olyan emberek,
mint azok, kik díszes kehelyből isznak,
dőzsölnek, és csak züllenek.
Három millió koldus néz rád
esdve, hogy segíts! Istenem!
Ha látod és hallod ott az égben,
nem tűröd el, hogy így legyen!

Értékelés 