Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Szívem szeret egy hű melódián,
Téged keres minden dallamán.
Minden utam tehozzád vezet,
Egy álomvilág köt össze veled.
Szerelem.

Szívem szeret egy hű melódián,
Az ifjúságunk legszebbik nyarán,
Tovatűntek, mint egy délibáb,
Csak szól szomorúan, sír a gitár,
Szerelem.

Hát játszd újra el a szívem dallamát,
Keserű könnyeink fájó hajnalát.
Szívem szeret az emlékeim harmatán,
Hószín reményű, fénylő csillagán
Úgy szeret.

Próza: miért sír a szív ennyi év után,
Miért öregszünk meg ilyen korán?
Örökké játssza a dalt a szívünk ritmusán.
S őrzi az elmúlást a teli holdvilág,
Szívünk fölött egy őrzőangyal szállt.
Szerelem.

A küldetés célját
Meglehet...
Megérted.?!
Milyen a te sorsod
Csak az Út végén
Tudod meg.

....Hogyha
Másképpen döntesz
Senki sem tudja meg.!

A lét értelme
Hited végzete
Tettekkel gyűjtött
Porladó részlete.?!

És végül
Ami elkerülhetetlen...
Könnyebben túléled
Hittel a lelkedben.!

Milyen gyorsan múlik
Minden,
A szép emlékek
Drága kincsem.
Bár akad köztük
Mattos, szürke, és fekete,
De mind elkísér
A végtelenbe.

Csak ez lesz
Az útravaló,
A lelkemből kiáramló
Pillanat,
Mely világítja utamat
A mennyekbe.
Istenem...
Majd eressz be!

Tacsi csontját elkaparta
Érlelődni egypár napra,
Milyen jó lesz-mondjuk keddre,
Ha csemegézni támad kedve.

Kemény fejű, makacs, s konok
Nevetgélnek a rokonok.
Nem láttak még ilyen kutyát,
Ki elmenekül ha pórázt lát.

Az utca ajtónál lecövegel,
És egy tapodtat sem mozdul el.
Durcaságán nem fog ki a jófalat,
Ilyen erős kutyánknál az akarat.

Nagy jellem és egyéniség nem vitás,
Büszke tacskó vére bizony nem hibás.
Nem marad más-elfogadjuk ahogy van,
És örülönk,hogy össze-vissza nem kapar

Jutalmul a hűségéért csontot kap,
Jó velőset, amit szívvel rágcsálgat,
S ha elkaparja holnapra hát az se baj
Huncut fején ilyen nagy lett az a vaj.