Idő 
Értékelés 
Értékelés Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
Már én is igen unom, hogy a számon.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.
Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?
Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.
A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.
Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.
Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.
Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.
Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.
Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?
Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.
Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?
Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.
A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.
Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.
Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.
Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.
Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.
Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?
Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.
Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.
Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.
Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.
És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.
Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.
Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.
Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.
És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.
Történelmünk a miénk…
(leoninus csokor)
Évszázadokban nem azért maradtunk életben, mert könnyű... de azért, mert régi, korhű!
Évszázadokban csak jöttek a tatárok, utána törökök… tovább éltek platánok...
Évszázadok, mindig élt a ’kard ki kard’! Következő lovasrohamot átéltük, fanyart...
„Gyümölcséről ismerszik meg a fa” ... századokban vagyunk ujratermő gyümölcsök úja!
Nem voltunk időjárás ellen, jobb híján használtunk esernyőt... újra! Kard meg hadd pengjen!
Voltak tendenciák, hogy a vihar leverte gyümölcsöket... leeresztettük redőnyöket.
Volt a török időben, mikor csak kétmilliónyin maradtunk… tovább folytattuk harcunk.
Megmaradást hitünk, akarásunk segítette, majd életet is hit, csak segítette.
Az ily’ vad időkben, volt, hogy lovunk is alig volt, de vihart mind legyőztük, már mind múlt volt.
Mint az ujjak között pergő homok, az évek úgy fogynak, de nekünk ezek nem lomok.
A homokot visszatöltjük a homokórába, így aztán hit nem vész, mint a homok…
Homok pereg, az idő halad, évek homok… az elmúlt óra a múltban nem homok?
**
(Bapeva)
Élünk,
Jön idő.
Tatár-török,
Harcban megállunk.
Platánfa árnyat ad.
Kard suhog, mi kitartunk,
Hitünk óráját őriztük.
Évek, mint homok szétperegnek.
Vihar lever, de újra sarjadunk,
Megmaradásunk örök, mint századok.
Vecsés, 2022. május 19. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam: leoninusban. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája.
(leoninus csokor)
Évszázadokban nem azért maradtunk életben, mert könnyű... de azért, mert régi, korhű!
Évszázadokban csak jöttek a tatárok, utána törökök… tovább éltek platánok...
Évszázadok, mindig élt a ’kard ki kard’! Következő lovasrohamot átéltük, fanyart...
„Gyümölcséről ismerszik meg a fa” ... századokban vagyunk ujratermő gyümölcsök úja!
Nem voltunk időjárás ellen, jobb híján használtunk esernyőt... újra! Kard meg hadd pengjen!
Voltak tendenciák, hogy a vihar leverte gyümölcsöket... leeresztettük redőnyöket.
Volt a török időben, mikor csak kétmilliónyin maradtunk… tovább folytattuk harcunk.
Megmaradást hitünk, akarásunk segítette, majd életet is hit, csak segítette.
Az ily’ vad időkben, volt, hogy lovunk is alig volt, de vihart mind legyőztük, már mind múlt volt.
Mint az ujjak között pergő homok, az évek úgy fogynak, de nekünk ezek nem lomok.
A homokot visszatöltjük a homokórába, így aztán hit nem vész, mint a homok…
Homok pereg, az idő halad, évek homok… az elmúlt óra a múltban nem homok?
**
(Bapeva)
Élünk,
Jön idő.
Tatár-török,
Harcban megállunk.
Platánfa árnyat ad.
Kard suhog, mi kitartunk,
Hitünk óráját őriztük.
Évek, mint homok szétperegnek.
Vihar lever, de újra sarjadunk,
Megmaradásunk örök, mint századok.
Vecsés, 2022. május 19. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam: leoninusban. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája.
Hétköznapi pszichológia
Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.
Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.
Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.
Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.
Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.
A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?
Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.
A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.
A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…
A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.
Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!
Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József
Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.
Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.
Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.
Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.
Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.
A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?
Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.
A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.
A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…
A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.
Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!
Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József
