Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,
Szép álomkép, én kedvesem?
Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,
S beszélek hozzád csendesen:

- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,
Ily ritka művű nincs sehol.
Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve
"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.

- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!
Ne vívd tovább e vágy-tusát!
Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?
Nézd, ellobog az ifjúság . . .

Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,
Fehér arcára árny borúl -
"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."
Szól s a kehelybe könnybe hull.

"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!
Nekünk örökre válni kell . . ."
Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -
Kihull kezéből a kehely . . .

Előttem áll megtörten, haloványan,
Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .
Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,
Homályba vész az árnyalak . . .

Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Valamikor Istent láttam
Fűben, fában és bokorban,
Kedves, vidám gyermek voltam.

Valamikor a tavasszal
Én is újra felvidultam,
Most a vágyam sír fel bennem:
Milyen jó, hogy gyermek voltam . . .

Pacsirta szól fenn az égen
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.

Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.

Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.

A vén Tisza vallott nekem
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.

Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak

" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."

De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.