...még mindig itt tartok!
Láthatod, még most is senki vagyok...
Elmúlt már a nyár és jó néhány év,
Mióta, te világ... eltemettél!

Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...
A hold megint előbújik... felzaklat!
...régi temető, elárvult sírok között
Árnyak hullámán, de szívem fölött...
Penge leng, s tán elmúlok!
Most is e sötétben foszladozok,
S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,
Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!
Nem merek örülni! Miattad... neked.
Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...
Tudod, beteg vagyok, talán... élek.
S ahogy benned perced leszek, újra félek...

Szeretlek! Meglehet, nem mondom...
Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!

A halál reám szólt
És kaszát felém nyújt
Ily szavakat nekem mondva
Gyere Ádám, gyere máshová

Elviszlek én téged máshova
Nyomorúságba, boldogságba
Hiába ellenkeztem
Ezt én meg nem tehettem

Sírtam mint egy vízesés
Nem lesz itt kőbe vésés
Kérdtem én ezerszer
Mit tehetnék életért?

Hiába beteges az élet
De boldogság is csak itt éled
Soha ne sirass engemet
Mert lát engem az aki szeret.

Megjöttek az Álomlopók,
Ráültek a nyakamra,
Megráztam magam, de hiába,
Kapaszkodnak a hajamba.

Ásó van az egyiknél,
Gödör kell az álmomhoz,
Szép reményem elveszik:
Álmaimat temetik.

Megnézik az álmom,
Már rajtam röhögnek,
Lerúg az egyik,
Mélyére a gödörnek.

Érzem a hátam:
Csákány hasítja,
Nedves lesz a föld:
A vérem itatja.

- Ostoba vagy ember!
Nem kell neked álom,
Miénk lesz a lelked,
Akármilyen áron!

Kopott házak közt ácsorog a sarkon
egy szegény koldus ki halkan kéreget,
rongyos ruháját megvetően nézik
meg sem sajnálják már az emberek.

Könnyező szemekkel tekintget széjjel.
Segítsenek rajtam! Kérem! Emberek!
Rongyos kalapját fél kezében tartja
s esdeklő szemekkel halkan kéreget.

Alig van ember, aki megsajnálja
de az én szívem majd megszakad!
S pár forintot dobok rongyos kalapjába
pedig már nékem is alig maradt.

Istenem! Látod mily gyarló az ember?
Minél több van néki annál gonoszabb!
Miközben értékes kincseket harácsol
a szegény koldusnak egy forintot sem ad.

Csak aki annyira szegény és kifosztott,
csak az értheti meg mások nyomorát,
s ki kifosztott lelkében maga is oly koldus
Csak az értheti meg mások bánatát!

Milyen sötét és vörös az ég alja
szinte már izzó szikrákat lövell,
mintha ránk sújtana iszonyú haragja
s vöröslő szemével mérgesen figyel.

Haragos szemével villámokat szór le
sűrű záporként ontva könnyeit,
hogy hulló könnyeivel tisztára mossa
s messzire sodorja gyarló bűneink.

Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni
hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,
hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni
hisz nehéz terhemet már alig bírom.