A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.

A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.

A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.

Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.

Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)

A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.

Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…

Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.

Néha elég egy felcsendült dallam,
hogy visszaadja a kedvemet,
néha benne van egyetlen hangban,
ami átjárja szívemet.

Néha fáj a szó, s annyira éget,
ilyenkor dallam kell nekem,
néha kimondom, s néha leírom,
ami tépi a lelkemet.

Néha elég csak egyetlen szó, és
úgy ragyog tőle mindenem,
mint a csillag, mely ott ragyog némán,
s szivárványhídon lépkedek.

Néha elég egy vers, vagy egy szó, és
megszépíti az életem,
és én szárnyalok felhők közt járva,
mert a dal, s vers az életem.

Talán ez a nyár visszaadja nékünk
hitünket, mely most olyan ingatag,
s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,
holnapra már csak rossz emlék marad.


Talán most kicsit erősebb a féltés,
hiszen elvettek tőlünk oly sokat,
s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,
felébred majd és új erőre kap.


Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,
s visszaadja az édes álmokat,
miket annyira féltve őrizgettünk,
s az elveszett helyett új álmokat ad.


Talán majd holnap te is másképp látod,
s félteni fogod azt, mi megmaradt,
s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,
mintha egy erős oszlop volna az.


Talán megérted, milyen fontos néha,
egyetlen szó, egy kedves mozdulat,
s megadnál mindent egyetlenegy szóért,
amely megkínzott lelkemből fakad.


Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,
hogy a végső percben elmondhassuk azt,
szeretni oly jó, még ha néha fáj is,
s nem bántjuk többé úgy a másikat.


Hiszen annyira rövid ez az élet,
ki tudja mennyi idő, mely maradt,
egy röpke perc alatt magával ránthat
a semmibe vésző hűvös éjszaka.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

Vad holdfény vágtat át a rónán,
Kevés, ki erre megy ez órán.
Kevés, ki veszi erre a merszet,
Legjobb, ha visz magával sereget.

A magányos vajon mit kereshet,
Miért nem visz magával sereget?
Biztos erre van valami dolga,
Nagy a mersze és/vagy bátorsága.

Nemcsak mersz kell, de sok szerencse is.
Cél; nemcsak menni, de találni is.
Ilyen az élet, mint egy nagy róna,
Vad holdfényben látunk képet róla.

Vecsés, 1998. július 30. - Kustra Ferenc József