Halálom után a harmadik napon
A mennybe mennék, ott állna a trón
És az Úristennek fensége előtt
Görnyedő háttal szólnék bűnbánón:

Születtem.
Sorsom világra hozott,
Parány lettem én, és égi szemek
Követtek végig földi utamon
S követnek most is, amerre megyek.

Bűnös voltam én, Istenem, bűnös.
Nem hulltam térdre senki előtt sem,
Pedig éreztem minden éjszakán
Nagy utat szántál Istenem nekem.

Nézz rám Isten, és látsz egy parányt
Aki a földön élni nem tudott,
Aki felhők közt viharral játszott,
S akinek drámai szerep jutott.

És Isten szava kegyelmet adna,
Igazat, szépet, boldogat, nagyot,
Mert tudja ő is, és tudja mindenki
Hogy bűnös voltam, mert:
Ember vagyok!

Uram, uram én senki se vagyok
Csak bús, bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Uram én alázatban élek
Megalázkodom minden előtt
Mi nálamnál hatalmasabb
Megalázkodom mindenki előtt,
Ki nálam bölcsebb, igazabb.
Megalázom magam a szenvedők
Az üldözöttek, nyomorultak előtt.
De nem hajtom porba fáradt fejem,
De nem kulcsolom össze két kezem,
Nem meresztem áhítattal a szemem.
Ha látok cifra, dölyfös komédiát,
Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,
Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.
Nem alázkodom meg a Pénz előtt
Nem imádom az aranyhasú istent
Nem csodálom fényes gyilkos fényét
Inkább ömöljön testemből a vér
Inkább pusztuljak halottan én
Inkább boruljon sír testem fölé
De meg nem hajtom a vállamat,
De nem görbítem a lábamat,
De nem térdepelek a földre én,
Az alázat templomának kövén.

Uram, Uram én senki se vagyok
Csak bús bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Szeretnék fűzértáncot járni
Bolondos bolond Májusban,
Szeretnék szépet, szépet látni
Pompázó kincses kincseket.

Szeretnék futni fürge lábbal
Zümmögő zöldes réteken,
Szeretnék csókolni csókos szájjal
Selymes szép sárga pamlagon.

Szeretnék mámorba merülni
Szívni ópiumos pipát,
Szeretnék mindent elkerülni
Minden igaz, nem álomcsudát.

Lenéznek és gúnyolnak engem,
Ugy járok itt mint idegenben.
A gáncsot tűröm, hallgatom,
Lenézve - büszkén, szabadon.

Kiket feldob a sors szeszélye:
Nagyok vagytok ti hozzám mérve,
Piperkőcz, ifju gyermekek,
Csak rajta, törekedjetek!

Én félre állok, - nem ragyogni,
Csak egy-két dalom eldalolni,
S ha eldaloltam pár dalom,
A jövendőről álmodom:

Nem harsona szó mellett nyujtják
A költő igaz koszorúját,
De sirjára, ha moh fedi,
Egy ismeretlen kéz teszi.

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .