Nem láncolhatod meg a szelet,
Nem zárhatod börtönbe a fényt,
Hiába emelsz falakat az égnek,
Az ember mindig keresi a reményt.
Mert ott, hol bilincs szorítja kezét,
Hol néma parancs uralja szavát,
Ott is őrzi szíve legmélyén
A szabadság örök lángját.
Szabadság, te ősi, szent akarat,
Te vagy a hajnal az éjszaka után,
Te vagy a hang, mely áttöri a csendet,
Te vagy a fény a börtön ablakán.
Te vagy a szívben dobbanó remény,
A gondolat, mit senki el nem vehet,
Te vagy az út, mely végtelenbe vezet,
S a lélek, mely többé nem remeg.
Voltak idők, mikor vér hullott a földre,
Mikor a könnyből folyóvá nőtt a bánat,
Mikor a nép ökölbe szorított kézzel
Követelte vissza elrabolt világát.
A zászlók alatt ezrek meneteltek,
S a félelem helyére bátorság költözött,
Mert egyetlen vágy dobogott bennük:
Hogy szabad legyen az, ki megszületett.
Nem minden börtön épül kőből,
Nem minden lánc kovácsolt vas,
Van, kit a félelem tart fogva,
S van, kit a saját múltja maraszt.
Van, ki mosolyog, mégis rab marad,
Mert nem meri követni álmait,
Pedig a legszűkebb cella az,
Hol az ember feladja vágyait.
Mit ér a gazdagság, ha nincs szabadság?
Mit ér a hatalom, ha félelem kísér?
Mit ér a szó, ha más mondja meg,
Hogy mit gondolj, s mit higgyél?
Mit ér az élet, ha csak létezel,
Ha minden reggel ugyanaz a fal?
Az ember nem azért született,
Hogy mások árnyékában éljen majd.
Szabadnak lenni nem azt jelenti,
Hogy bármit megtehetsz, amit akarsz,
Hanem hogy dönthetsz a saját utadról,
S vállalod azt is, amit választasz.
Hogy nem tiprod el a másik álmát,
Miközben a sajátod keresed,
Mert szabadság csak ott születhet,
Hol tisztelet őrzi az embereket.
Szabad az, ki kérdezni mer,
Ki nem hajt fejet minden szó előtt,
Ki akkor is igazat mond,
Ha ezért száz veszély fenyegeti őt.
Szabad az, ki nem árulja lelkét,
Nem adja el a becsületét,
Ki inkább járja a nehezebb utat,
Mint másoknak élje az életét.
Nézd csak a madarat az égen,
Mely szárnyát tárja a szél felett,
Nem kér engedélyt a felhőktől,
Csak követi a végtelent.
Nézd csak a folyót, mely utat talál,
Ha szikla állja is útját,
Mert minden akadály mögött
Új meder várja a szabadságát.
De mondd, mi lesz, ha elfelejtjük,
Hogy a szabadság nem magától él?
Ha hallgatunk, mikor kiáltani kell,
S félrenézünk, ha más szenved épp?
Ha hagyjuk, hogy a hazugság uralkodjon,
S az igazság némán földre hulljon,
Akkor a lánc már nem kívülről szorít,
Hanem bennünk kezd el összeforrni.
Nem kell mindig kardot emelni,
Nem kell mindig harcba indulni,
Néha elég egy őszinte mondat,
Egy kéz, mely mer másikhoz nyúlni.
Egy bátor tett, egy tiszta gondolat,
Egy ember, ki nemet mond a rosszra,
Mert a szabadság apró lépésekből
Épül fel újra és újra.
Szabadság kell a kimondott szónak,
Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a hitnek, álomnak,
S a szívből fakadó akaratnak.
Szabadság kell minden embernek,
Nem csak annak, ki hangosan beszél,
Mert ahol csak egyetlen hang szabad,
Ott az egész világ rabként él.
Ne hidd, hogy a csend mindig béke,
Ne hidd, hogy a meghajlás erény,
Van, amikor az igazságért
Fel kell emelni a tekintetünk mélyén.
Van, amikor a hallgatás bűnné válik,
S a bátorság az egyetlen remény,
Mert aki mindig csak félve él,
Annak bilincs lesz minden reggelén.
Szabadság, te nem vagy ajándék,
Melyet egy kéz kegyesen átad,
Te vagy az ember legmélyebb joga,
Melyet nem törölhet el semmilyen hatalom.
Nem vagy kiváltság, nem vagy jutalom,
Nem birtokolhat egyetlen király,
Mert ahol ember él a földön,
Ott a szabadság joga is megáll.
Vannak, kik zászlót lengetnek érted,
S vannak, kik csendben halnak meg,
Vannak, kik nevüket sem hagyják ránk,
Mégis értünk áldozták életüket.
Lépteik nyoma bennünk tovább él,
Bár sírjuk fölött már fű terem,
Mert minden szabadon dobbanó szívben
Ott él egy darab a múltból, idelenn.
Ne hagyd, hogy más írja meg sorsod,
Ne engedd, hogy elvegyék a hangod,
Ne cseréld aprópénzre az álmod,
Ne add fel soha önmagad.
Mert lehet szűk az út előtted,
Lehet viharos még az ég,
De amíg a lelked szabad marad,
Addig nem győzött le a sötétség.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány és nehéz döntés,
Néha egyedül maradsz az úton,
Miközben körülötted mindenki elfordul.
De jobb egy igaz, szabad élet,
Mint ezer nap hazug nyugalom,
Mert a lélek nem arra született,
Hogy mások lábánál legyen otthon.
És ha egyszer majd megkérdezik tőled,
Mit jelentett számodra a szabadság,
Ne csak nagy szavakkal válaszolj,
Mutasd meg, hogyan éltél igazán.
Mutasd meg, hogy mertél szeretni,
Hogy mertél hinni és dönteni,
Hogy nem hagytad mások álmát
A saját félelmedbe temetni.
Mert szabadság az is, ha szeretsz,
Ha nem kell álarcot viselned,
Ha könnyedén kimondhatod, ki vagy,
S nem kell szégyellned a lelked.
Ha nem ítélnek meg a múltadért,
Ha nem büntetnek a hangod miatt,
Ha minden ember ember lehet,
És nem kell félnie a holnaptól.
Egyszer talán eljön az idő,
Mikor nem lesz szükség kiáltásra,
Mikor nem kell vérrel írni,
Hogy az embernek joga van a szabadságra.
Mikor a különbség nem választ szét,
S a béke nem csupán üres szó,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy a szabadság természetes való.
Addig azonban őrizd a lángot,
Mely benned ég és utat mutat,
Ne engedd, hogy kioltsa a félelem,
Ne engedd, hogy elnyelje a múltad.
Ha elesel, állj fel újra bátran,
Ha bezárnak, álmodj tovább,
Mert a szabadság ott kezdődik,
Hol az ember nem adja fel önmagát.
S ha egyszer majd elnémul minden,
Ha nem marad más, csak az ég,
Akkor is zúgjon benned a szó:
Szabadnak születtem, s szabad leszek még!
Mert nem a lánc, nem a fal, nem a fegyver
Mondja meg, meddig érhet a lélek,
Amíg az ember szívében él a szabadság,
Addig a világ sem lehet egészen sötét.
Nem zárhatod börtönbe a fényt,
Hiába emelsz falakat az égnek,
Az ember mindig keresi a reményt.
Mert ott, hol bilincs szorítja kezét,
Hol néma parancs uralja szavát,
Ott is őrzi szíve legmélyén
A szabadság örök lángját.
Szabadság, te ősi, szent akarat,
Te vagy a hajnal az éjszaka után,
Te vagy a hang, mely áttöri a csendet,
Te vagy a fény a börtön ablakán.
Te vagy a szívben dobbanó remény,
A gondolat, mit senki el nem vehet,
Te vagy az út, mely végtelenbe vezet,
S a lélek, mely többé nem remeg.
Voltak idők, mikor vér hullott a földre,
Mikor a könnyből folyóvá nőtt a bánat,
Mikor a nép ökölbe szorított kézzel
Követelte vissza elrabolt világát.
A zászlók alatt ezrek meneteltek,
S a félelem helyére bátorság költözött,
Mert egyetlen vágy dobogott bennük:
Hogy szabad legyen az, ki megszületett.
Nem minden börtön épül kőből,
Nem minden lánc kovácsolt vas,
Van, kit a félelem tart fogva,
S van, kit a saját múltja maraszt.
Van, ki mosolyog, mégis rab marad,
Mert nem meri követni álmait,
Pedig a legszűkebb cella az,
Hol az ember feladja vágyait.
Mit ér a gazdagság, ha nincs szabadság?
Mit ér a hatalom, ha félelem kísér?
Mit ér a szó, ha más mondja meg,
Hogy mit gondolj, s mit higgyél?
Mit ér az élet, ha csak létezel,
Ha minden reggel ugyanaz a fal?
Az ember nem azért született,
Hogy mások árnyékában éljen majd.
Szabadnak lenni nem azt jelenti,
Hogy bármit megtehetsz, amit akarsz,
Hanem hogy dönthetsz a saját utadról,
S vállalod azt is, amit választasz.
Hogy nem tiprod el a másik álmát,
Miközben a sajátod keresed,
Mert szabadság csak ott születhet,
Hol tisztelet őrzi az embereket.
Szabad az, ki kérdezni mer,
Ki nem hajt fejet minden szó előtt,
Ki akkor is igazat mond,
Ha ezért száz veszély fenyegeti őt.
Szabad az, ki nem árulja lelkét,
Nem adja el a becsületét,
Ki inkább járja a nehezebb utat,
Mint másoknak élje az életét.
Nézd csak a madarat az égen,
Mely szárnyát tárja a szél felett,
Nem kér engedélyt a felhőktől,
Csak követi a végtelent.
Nézd csak a folyót, mely utat talál,
Ha szikla állja is útját,
Mert minden akadály mögött
Új meder várja a szabadságát.
De mondd, mi lesz, ha elfelejtjük,
Hogy a szabadság nem magától él?
Ha hallgatunk, mikor kiáltani kell,
S félrenézünk, ha más szenved épp?
Ha hagyjuk, hogy a hazugság uralkodjon,
S az igazság némán földre hulljon,
Akkor a lánc már nem kívülről szorít,
Hanem bennünk kezd el összeforrni.
Nem kell mindig kardot emelni,
Nem kell mindig harcba indulni,
Néha elég egy őszinte mondat,
Egy kéz, mely mer másikhoz nyúlni.
Egy bátor tett, egy tiszta gondolat,
Egy ember, ki nemet mond a rosszra,
Mert a szabadság apró lépésekből
Épül fel újra és újra.
Szabadság kell a kimondott szónak,
Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a hitnek, álomnak,
S a szívből fakadó akaratnak.
Szabadság kell minden embernek,
Nem csak annak, ki hangosan beszél,
Mert ahol csak egyetlen hang szabad,
Ott az egész világ rabként él.
Ne hidd, hogy a csend mindig béke,
Ne hidd, hogy a meghajlás erény,
Van, amikor az igazságért
Fel kell emelni a tekintetünk mélyén.
Van, amikor a hallgatás bűnné válik,
S a bátorság az egyetlen remény,
Mert aki mindig csak félve él,
Annak bilincs lesz minden reggelén.
Szabadság, te nem vagy ajándék,
Melyet egy kéz kegyesen átad,
Te vagy az ember legmélyebb joga,
Melyet nem törölhet el semmilyen hatalom.
Nem vagy kiváltság, nem vagy jutalom,
Nem birtokolhat egyetlen király,
Mert ahol ember él a földön,
Ott a szabadság joga is megáll.
Vannak, kik zászlót lengetnek érted,
S vannak, kik csendben halnak meg,
Vannak, kik nevüket sem hagyják ránk,
Mégis értünk áldozták életüket.
Lépteik nyoma bennünk tovább él,
Bár sírjuk fölött már fű terem,
Mert minden szabadon dobbanó szívben
Ott él egy darab a múltból, idelenn.
Ne hagyd, hogy más írja meg sorsod,
Ne engedd, hogy elvegyék a hangod,
Ne cseréld aprópénzre az álmod,
Ne add fel soha önmagad.
Mert lehet szűk az út előtted,
Lehet viharos még az ég,
De amíg a lelked szabad marad,
Addig nem győzött le a sötétség.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány és nehéz döntés,
Néha egyedül maradsz az úton,
Miközben körülötted mindenki elfordul.
De jobb egy igaz, szabad élet,
Mint ezer nap hazug nyugalom,
Mert a lélek nem arra született,
Hogy mások lábánál legyen otthon.
És ha egyszer majd megkérdezik tőled,
Mit jelentett számodra a szabadság,
Ne csak nagy szavakkal válaszolj,
Mutasd meg, hogyan éltél igazán.
Mutasd meg, hogy mertél szeretni,
Hogy mertél hinni és dönteni,
Hogy nem hagytad mások álmát
A saját félelmedbe temetni.
Mert szabadság az is, ha szeretsz,
Ha nem kell álarcot viselned,
Ha könnyedén kimondhatod, ki vagy,
S nem kell szégyellned a lelked.
Ha nem ítélnek meg a múltadért,
Ha nem büntetnek a hangod miatt,
Ha minden ember ember lehet,
És nem kell félnie a holnaptól.
Egyszer talán eljön az idő,
Mikor nem lesz szükség kiáltásra,
Mikor nem kell vérrel írni,
Hogy az embernek joga van a szabadságra.
Mikor a különbség nem választ szét,
S a béke nem csupán üres szó,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy a szabadság természetes való.
Addig azonban őrizd a lángot,
Mely benned ég és utat mutat,
Ne engedd, hogy kioltsa a félelem,
Ne engedd, hogy elnyelje a múltad.
Ha elesel, állj fel újra bátran,
Ha bezárnak, álmodj tovább,
Mert a szabadság ott kezdődik,
Hol az ember nem adja fel önmagát.
S ha egyszer majd elnémul minden,
Ha nem marad más, csak az ég,
Akkor is zúgjon benned a szó:
Szabadnak születtem, s szabad leszek még!
Mert nem a lánc, nem a fal, nem a fegyver
Mondja meg, meddig érhet a lélek,
Amíg az ember szívében él a szabadság,
Addig a világ sem lehet egészen sötét.
Nem láncolhat meg többé a félelem,
Nem némíthat el ezer küzdelem,
Mert bennem él egy ősi, szent erő,
Mely minden viharon áttörni merő.
Nem hajtom fejem idegen szóra,
Nem vágyom többé üres alkura,
Mert szívem mélyén ott ég a láng,
A szabadság hív, és vár még rám.
A szabadság nem csupán egy szó,
Nem múló álom, nem délibáb,
Hanem a lélek szárnyalása,
Az ember legszebb igazsága.
Hol nem szab határt a félelem,
Hol szabadon dobban a szívem,
Ott kezdődik az igazi élet,
Hol önmagam lehetek végre.
Ne építs falat gondolat köré,
Ne zárd a holnapot tegnap mögé,
Mert minden ember szabadnak születik,
S a lelke bilincset nem érdemel itt.
A szél sem kérdi, merre szálljon,
A folyó sem vár, míg utat találjon,
S ahogy a madár az égbe tör,
Úgy vágyik az ember kitörni a földről.
Voltak idők, mikor csend volt a szó,
Mikor a remény is túl halkuló,
Mikor a félelem uralta a tájat,
S eltakarta a szabadság álmát.
De minden éjnek vége szakad,
Minden bilincs egyszer leszakad,
S ha egyetlen szív is lángra kap,
A sötétség többé nem maradhat.
Nem kérünk aranyból épült palotát,
Nem kérünk hamis, megvett igazságot,
Csak tiszta eget, szabad levegőt,
Emberi méltóságot, élhető jövőt.
Hadd válasszuk meg saját utunkat,
Hadd formáljuk a gondolatunkat,
Ne más írja meg, kik legyünk,
Mert a szabadságban teljes az életünk.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány egy hosszú hajnalon,
Mert dönteni kell, és vállalni mindent,
Amit az élet elénk sodor itt bent.
De jobb a szabad, nehéz igazság,
Mint a kényelmes, hazug világ,
Mert aki önmagát megtagadja,
A saját lelkét is rabságba zárja.
Nézd, ahogy száll az égen a madár,
Nem tudja, hol várja új határ,
Nem kér engedélyt a végtelentől,
Csak szárnyal tovább a fellegek között.
Így kellene élni minden embernek,
Nem meghajolni idegen terheknek,
Mert nem azért kaptunk szívet és szárnyat,
Hogy mások zárják el előlünk a tájat.
A szabadság hangja messzire száll,
Áttör a falon, hegyen és határon át,
Nem állítja meg sem fegyver, sem szó,
Mert az igazság útja mindig járható.
Lehet elfojtani, lehet tagadni,
Lehet évszázadokon át hallgatni,
De egyszer a nép hangja felkiált,
S megrengeti a hazugság falát.
Ne hidd, hogy szabadság csak azé,
Ki koronát visel, s trónon ülve él,
Mert a legnagyobb kincs nem a vagyon,
Hanem a béke egy szabad hajnalon.
A szegény ember is lehet király,
Ha szívében a remény szabadon jár,
S a gazdag is lehet rab örökre,
Ha lelkét bezárja aranybörtönébe.
Szabadság, te fény a sötét éjszakán,
Te reménysugár a világ peremén,
Te vagy a hang, mely bennünk kiált,
Te vagy az erő, mely új útra talál.
Te vagy a szárny, mely magasba emel,
A hit, mely soha nem enged el,
Te vagy a holnap, a tiszta kezdet,
Mely újra életre hívja a lelket.
Ha egyszer elnémul minden harang,
Ha elvész a szó, és kihűl a hang,
Akkor is éljen bennünk a hit,
Mely a legmélyebb éjben is világít.
Mert nem a csend az ember végzete,
Nem a félelem az élet értelme,
Amíg egy szív szabadon dobban,
A remény lángja soha el nem lobban.
Ne legyen úr az ember felett,
Ne legyen bilincs a gondolat helyett,
Ne legyen törvény a gyűlölet,
Ne legyen szégyen a szeretet.
Mindenki kapjon egyenlő esélyt,
Hogy megtalálja a saját reményét,
Mert csak ott születhet igaz világ,
Hol szabadság őrzi az ember fiát.
A határok térképen vonalak,
De lelkünkben nem lehetnek falak,
A nyelv, a szín és a származás,
Nem lehet ember közt elválasztás.
Hisz mindannyian ugyanazt keressük,
A békét, a hitet, az életet szeretjük,
S ha egymás kezét végre megfogjuk,
A szabadság útját együtt járhatjuk.
Lehet a szél vad és könyörtelen,
Lehet az út hosszú, küzdelmes, nehéz,
De aki hisz, az továbbhalad,
Még ha a világ ellene is marad.
Mert minden lépés új erőt ad,
Minden seb egy igazságot mutat,
S aki nem adja fel a harcot,
Az egyszer meglátja a szabad napot.
A szabadság nem ajándék csupán,
Nem hullik ölünkbe egy éjszakán,
Őrizni kell, mint szent tüzet,
Védeni minden emberi szívet.
Mert amit könnyen kapott a világ,
Azt könnyen elnyeli a sötét homály,
De amit vérrel, hittel védtek,
Annak emléke örökké élhet.
Hallgasd a földet, ahogy dobban,
Hallgasd a népet, ahogy felzúg halkan,
Minden lépésben ott az akarat,
Hogy senki ne törhesse meg a szavakat.
Minden könnycsepp egy új ígéret,
Minden áldozat egy tiszta ítélet,
Hogy nem lehet örök a zsarnokság,
Ha szívünkben él a szabadság.
A szabadság nem azt jelenti,
Hogy bármit lehet következmény nélkül tenni,
Hanem hogy tudjuk, hol a határ,
Hol másik ember méltósága vár.
Szabadnak lenni felelősség,
A döntéseinkben ott az emberség,
Mert szabadság csak ott lehet,
Hol tisztelet őrzi az életet.
Ha egyszer majd az utókor kérdi,
Miért kellett annyi mindent megérni,
Mondd el nekik, hogy volt idő,
Mikor a szabad szó is tiltott erő.
Mondd el, hogy voltak bátor szívek,
Kik nem féltek, bár üldözték őket,
S azért küzdöttek, hogy mindenki lássa,
A szabadság az ember legszebb álma.
Ne engedd kialudni a lángot,
Ne hagyd elveszni a régi vágyat,
Mert minden nemzedék felelős,
Hogy a szabadság maradjon erős.
A múlt tanít, a jelen figyel,
A jövő pedig tőlünk remél,
Hogy amit elődeink ránk hagytak,
Azt gyermekeink is szabadon kapják.
S ha majd egyszer béke lesz a földön,
Nem retteg senki sötét jövőtől,
A gyermek szabadon nevethet,
Az ember félelem nélkül szerethet.
Akkor értjük meg igazán végre,
Mit jelentett küzdeni a fényért,
Mert nem volt hiába annyi áldozat,
Ha szabadon élhet minden újabb holnap.
És ha a világ újra láncot kovácsol,
Ha ismét a félelem szava vádol,
Álljunk fel bátran, váll váll mellett,
Ne hagyjuk elveszni a szent értéket.
Mert szabadság nélkül nincs méltó élet,
Nincs igaz jövő, nincs tiszta lélek,
Amíg csak egy ember is szabad akar lenni,
A szabadság lángját nem lehet eltemetni.
Nem némíthat el ezer küzdelem,
Mert bennem él egy ősi, szent erő,
Mely minden viharon áttörni merő.
Nem hajtom fejem idegen szóra,
Nem vágyom többé üres alkura,
Mert szívem mélyén ott ég a láng,
A szabadság hív, és vár még rám.
A szabadság nem csupán egy szó,
Nem múló álom, nem délibáb,
Hanem a lélek szárnyalása,
Az ember legszebb igazsága.
Hol nem szab határt a félelem,
Hol szabadon dobban a szívem,
Ott kezdődik az igazi élet,
Hol önmagam lehetek végre.
Ne építs falat gondolat köré,
Ne zárd a holnapot tegnap mögé,
Mert minden ember szabadnak születik,
S a lelke bilincset nem érdemel itt.
A szél sem kérdi, merre szálljon,
A folyó sem vár, míg utat találjon,
S ahogy a madár az égbe tör,
Úgy vágyik az ember kitörni a földről.
Voltak idők, mikor csend volt a szó,
Mikor a remény is túl halkuló,
Mikor a félelem uralta a tájat,
S eltakarta a szabadság álmát.
De minden éjnek vége szakad,
Minden bilincs egyszer leszakad,
S ha egyetlen szív is lángra kap,
A sötétség többé nem maradhat.
Nem kérünk aranyból épült palotát,
Nem kérünk hamis, megvett igazságot,
Csak tiszta eget, szabad levegőt,
Emberi méltóságot, élhető jövőt.
Hadd válasszuk meg saját utunkat,
Hadd formáljuk a gondolatunkat,
Ne más írja meg, kik legyünk,
Mert a szabadságban teljes az életünk.
A szabadság néha fájdalom,
Néha magány egy hosszú hajnalon,
Mert dönteni kell, és vállalni mindent,
Amit az élet elénk sodor itt bent.
De jobb a szabad, nehéz igazság,
Mint a kényelmes, hazug világ,
Mert aki önmagát megtagadja,
A saját lelkét is rabságba zárja.
Nézd, ahogy száll az égen a madár,
Nem tudja, hol várja új határ,
Nem kér engedélyt a végtelentől,
Csak szárnyal tovább a fellegek között.
Így kellene élni minden embernek,
Nem meghajolni idegen terheknek,
Mert nem azért kaptunk szívet és szárnyat,
Hogy mások zárják el előlünk a tájat.
A szabadság hangja messzire száll,
Áttör a falon, hegyen és határon át,
Nem állítja meg sem fegyver, sem szó,
Mert az igazság útja mindig járható.
Lehet elfojtani, lehet tagadni,
Lehet évszázadokon át hallgatni,
De egyszer a nép hangja felkiált,
S megrengeti a hazugság falát.
Ne hidd, hogy szabadság csak azé,
Ki koronát visel, s trónon ülve él,
Mert a legnagyobb kincs nem a vagyon,
Hanem a béke egy szabad hajnalon.
A szegény ember is lehet király,
Ha szívében a remény szabadon jár,
S a gazdag is lehet rab örökre,
Ha lelkét bezárja aranybörtönébe.
Szabadság, te fény a sötét éjszakán,
Te reménysugár a világ peremén,
Te vagy a hang, mely bennünk kiált,
Te vagy az erő, mely új útra talál.
Te vagy a szárny, mely magasba emel,
A hit, mely soha nem enged el,
Te vagy a holnap, a tiszta kezdet,
Mely újra életre hívja a lelket.
Ha egyszer elnémul minden harang,
Ha elvész a szó, és kihűl a hang,
Akkor is éljen bennünk a hit,
Mely a legmélyebb éjben is világít.
Mert nem a csend az ember végzete,
Nem a félelem az élet értelme,
Amíg egy szív szabadon dobban,
A remény lángja soha el nem lobban.
Ne legyen úr az ember felett,
Ne legyen bilincs a gondolat helyett,
Ne legyen törvény a gyűlölet,
Ne legyen szégyen a szeretet.
Mindenki kapjon egyenlő esélyt,
Hogy megtalálja a saját reményét,
Mert csak ott születhet igaz világ,
Hol szabadság őrzi az ember fiát.
A határok térképen vonalak,
De lelkünkben nem lehetnek falak,
A nyelv, a szín és a származás,
Nem lehet ember közt elválasztás.
Hisz mindannyian ugyanazt keressük,
A békét, a hitet, az életet szeretjük,
S ha egymás kezét végre megfogjuk,
A szabadság útját együtt járhatjuk.
Lehet a szél vad és könyörtelen,
Lehet az út hosszú, küzdelmes, nehéz,
De aki hisz, az továbbhalad,
Még ha a világ ellene is marad.
Mert minden lépés új erőt ad,
Minden seb egy igazságot mutat,
S aki nem adja fel a harcot,
Az egyszer meglátja a szabad napot.
A szabadság nem ajándék csupán,
Nem hullik ölünkbe egy éjszakán,
Őrizni kell, mint szent tüzet,
Védeni minden emberi szívet.
Mert amit könnyen kapott a világ,
Azt könnyen elnyeli a sötét homály,
De amit vérrel, hittel védtek,
Annak emléke örökké élhet.
Hallgasd a földet, ahogy dobban,
Hallgasd a népet, ahogy felzúg halkan,
Minden lépésben ott az akarat,
Hogy senki ne törhesse meg a szavakat.
Minden könnycsepp egy új ígéret,
Minden áldozat egy tiszta ítélet,
Hogy nem lehet örök a zsarnokság,
Ha szívünkben él a szabadság.
A szabadság nem azt jelenti,
Hogy bármit lehet következmény nélkül tenni,
Hanem hogy tudjuk, hol a határ,
Hol másik ember méltósága vár.
Szabadnak lenni felelősség,
A döntéseinkben ott az emberség,
Mert szabadság csak ott lehet,
Hol tisztelet őrzi az életet.
Ha egyszer majd az utókor kérdi,
Miért kellett annyi mindent megérni,
Mondd el nekik, hogy volt idő,
Mikor a szabad szó is tiltott erő.
Mondd el, hogy voltak bátor szívek,
Kik nem féltek, bár üldözték őket,
S azért küzdöttek, hogy mindenki lássa,
A szabadság az ember legszebb álma.
Ne engedd kialudni a lángot,
Ne hagyd elveszni a régi vágyat,
Mert minden nemzedék felelős,
Hogy a szabadság maradjon erős.
A múlt tanít, a jelen figyel,
A jövő pedig tőlünk remél,
Hogy amit elődeink ránk hagytak,
Azt gyermekeink is szabadon kapják.
S ha majd egyszer béke lesz a földön,
Nem retteg senki sötét jövőtől,
A gyermek szabadon nevethet,
Az ember félelem nélkül szerethet.
Akkor értjük meg igazán végre,
Mit jelentett küzdeni a fényért,
Mert nem volt hiába annyi áldozat,
Ha szabadon élhet minden újabb holnap.
És ha a világ újra láncot kovácsol,
Ha ismét a félelem szava vádol,
Álljunk fel bátran, váll váll mellett,
Ne hagyjuk elveszni a szent értéket.
Mert szabadság nélkül nincs méltó élet,
Nincs igaz jövő, nincs tiszta lélek,
Amíg csak egy ember is szabad akar lenni,
A szabadság lángját nem lehet eltemetni.
Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Sok mondanivalója nincs ennek a versnek
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.
Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.
Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.
Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.
Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.
Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.
Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.
Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.
Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.
Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.
Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.
Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.
Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.
Judózni tanultam szorgosan,
Gurulás, dobás, leszorítás...
De egy dolgot sosem oktattak,
A pofoncsapás tudománya más.
Nyugalom és csend! - intett a mester,
Használd az erőt higgadt fejjel!
De ha valaki ingerel,
A tenyerem magától repül el.
Én nem tanultam, jön spontán,
Nincs hozzá se öv, se elismerés,
De ha valaki igazán rászolgál,
Egy pofon a válasz, ? nem kérdés!
Siófok, 2025. április 1. -Gránicz Éva-
Gurulás, dobás, leszorítás...
De egy dolgot sosem oktattak,
A pofoncsapás tudománya más.
Nyugalom és csend! - intett a mester,
Használd az erőt higgadt fejjel!
De ha valaki ingerel,
A tenyerem magától repül el.
Én nem tanultam, jön spontán,
Nincs hozzá se öv, se elismerés,
De ha valaki igazán rászolgál,
Egy pofon a válasz, ? nem kérdés!
Siófok, 2025. április 1. -Gránicz Éva-

Értékelés 

