Eljött a karácsony, a fa díszeleg a szobába
Ködös éjszaka hozta a szentestét, be, lakásba.
Napfény, vette az irányt nyugat felé,
Elmegy, mert este már a hideg lelé.
A mi fánkon a kis csengettyű, az Isten hangja,
Ezen jött el ide hozzánk, esti ajándékba.
A szeretet útján a zene nem rekedt kolomp
De e szeretet a lelkekben szólhat, mint doromb.

A fánkon, míg a gyertyánk oly’ lassan csonkig ég
Magunkban pergessük le múltunkat egyszer még,
Később, este már a Hold nevet be az ablakon,
Nézem… kihunyó gyertyafény táncol a falakon...
Kint sikít a vágtató szél, és a semmibe múl
Álmunk, vágyunk él, a haragunk már semmi, elfúl.
Ez talán az év legszebb ünnepe
Szívünk szeretettel legyen tele.

A fa körül csillogó szemek halmaza, vágyakozón,
S gyermek, felnőtt körbejárja, várva… oly’ álmodozón.
Estefelé már, egyre feszültebb a várakozás,
De alakul az ünnepi hangulat és így már csodás.

Kik, nem szeretnek, azok a kiüresedők,
Legyünk hát mi tán' inkább, boldogságkeresők.
Karácsony-este a boldogság madara ide száll
Szeretetünk csendjén, lelkünkben nagy nyugalmat talál.

Rokonságod körében e napon, békülj ellenséggel,
S a boldogságot megleled, szeretetben, teljességgel.
Lehetnek bár üres szavak és fájhatnak a nappalok
De, szeretetben csillagjaid fent égben nem balekok.

Madár reppent fel, jeges-hideg égben,
Most falevél, nem hull alá a térben.
Igaz szeretet csak terjedjen a légben,
Az igazság szava ne vesszen a régben...

Vecsés, 2012. december 11. – Kustra Ferenc József

A szomszéd háború mellett, kialakult a Közel-Keleten egy nagyon is véresebb háború…

(leoninus csokor)
Fegyverzaj veszélyesen ropog a kék ég alatt, jó lenne csend, legalább egy falat!
Éppen emeletes épület omlik le, emberek kiáltoznak itt temetett be…
Süvít az ég a felhőtlen ég alatt, vajh’ mennyien fekszenek a sírhalmok alatt?

Aknavető lövedékek szállnak fölfelé, majd odébb az úti céljukon lefelé…
Közben hallani, hogy kattognak a sok-sok kézi fegyverek, össze is esnek emberek.
Fekete kosok, Ti itt járjátok az ördög táncát, nylon zsákba tetetitek a hullát.

Kérdezem én, hogy vajh' hol van ilyenkor az Isten? Állítólag neki az ember… minden!
Tudom én, hogy a harc a fekete kosok kiváltsága, sok katona ment már halálba!
Többször -többen- elmondták TV -ben a szakértők, lehetnek legkevesebben hatszázezren ők!

Bőszen sokasodnak a sírhalmok, jól elfogynak az élő harcosok!
Bőszen nő a lakósság fájdalma, mert ez most a fájdalom uralma…
Bőszen sír, zokog a család… kisgyerek meg nem érti… Csend, meghalt apád!

Fegyverzaj ropog szép kék ég alatt, jó lenne csend, véglegesen nagy rakat… az ég alatt!!
Újabb, más épület omlik, emeletes kórház omlik le, ember nyög… itt temetett be…
Süvít az ég a felhőtlen ég alatt, süt a nap… mennyien fekszenek sírhalmok alatt?

(HIQ trió)
Ti kosok!
Nagy pénzvágyatok...
Halálos!

Ti kosok,
De uralkodtok!
Élet vég.

Ti kosok!
Ti nem emberek!
Népírtók...


Vecsés, 2023. december 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nagy világkatasztrófára mutató helyzetről. Én kísérleteztem ki, megalkottam, kifejlesztettem a HIQ-! A haiku vagy senrjú esz-meisége vonatkozik rá, témától függően. Szótagszám: 3-5-3. Tilos a rím és a szavak elválasztása.

Igen fáj sikertelenségem,
De tudom, rossz korban születtem.
Bízok, majd lesz valahogy.

Születhettem volna ez előtt,
Pont száz évvel… sokkal ez előtt.
Bízok, majd lesz valahogy.

Úri világ volt... és kellemes,
Magamfajta benne sikeres.
Bízok, majd lesz valahogy.

Ott számított ész, úri modor,
Ki lehetett ugrani sorból.
Bízok, majd lesz valahogy.

Ma társadalom csak széthullik,
Emberi érték végleg kopik.
Bízok, majd lesz valahogy.

Eldurvult, gépies lett élet,
Megszűnt minden, mi meghitt szeglet.
Bízok, majd lesz valahogy.

Mi tartja össze embereket?
Nem értékeli értékeket!
Bízok, majd lesz valahogy.

Életem igen sikertelen,
PLB, de folyvást rágódók életen.
Bízok, majd lesz valahogy.

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József

Durva kérgű vén diófa
Már szeptemberben
Hullajtod leveled.
Törzsednek támaszkodom
Mikor
Árnyékunkra telepszik
A szürke köd.
Nézd.
Látod ? Én is
Veled együtt
Őszülök.

Őrizd meg nekem
A lelkem
Hevét , azt a cseppet
Egyszer a szél
Elfújja mint a falevelet.

És majd emlékünk
Együtt fásul
Egy fotón
Színt vesztve.
Porladón
Átalakul.

Régen a seregben
Az estéli csöndben
Ahogy a rideg lépcsőkön
A szürke épület
Előtt ültem
Agyamban
A csontvelőben is
Sokszor éreztem
Ahogy sajgott a napi
Üvöltözők
Hullazöld
Bakancs-kultusza
Ezerkilencszáznyolcvanháromban.
....
Nem háremben...
A seregben.