Egyedül, fájó, szerelmes szívvel baktatok…

(Senrjú)
Te vagy az álmom...
Erdősusogás éltet.
Némaságom van.
*
Ősvényen séta,
Közben reád gondolok.
Már csak baktatok.
*
Gondolataim
Belül, igen zajosak!
Kívül a csendem…
**

(Senrjon)
Szerencsétlen vagyok én,
Mára tudom, nem egyedül én!
Csak úgy kirúgtál!
*
Kivágtál, mint a macskát
Mikor tejes vödörbe esett.
Már nem kellettem…
*
Erdőben egyszerűség
Háza: környezet, fák árnyai.
Sehol egy kispad.
*

(3 soros-zárttükrös)
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok,
Vágyó lelkemet nem érdekli, nyugodtan utálkozhatok…
Itten kicsit lejtős az erdő, dombnak fölfelé baktatok.

Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
De tégedet szeretlek, jó lenne most egy keszkenő…
Nem is izzadok, érzem már, őszi-hűlt a levegő,
*

(Bokorrímes)
Lelkem a Te lelkedbe vágyik
Vagy lehet, hogy szíveddel játszik?
Némaságom máris elmállik!
*

(Anaforás)
Őszi széllel én dehogy beszélek össze, csak vele szemben oldalgok,
Őszben, ha itt lennél, csinálhatnánk fordítva is: én beléd karolok!
Összességében, már minden mindegy, ha ilyetén marad, hogy nem szeretsz,
Összességében úgyis már elhagytál, gondolom, már biztos mást szeretsz.
Összes vágyam pedig, hogy folytassuk, hol abba maradt, mindent összeszedsz?

Nézem, hogy az őszi szél szárnyán színes levelek repkednek,
Látom rajtuk azt is, hogy helyzetükben oly’ reménytelenek…
Ez az! Én némaságomban, a reménytelen helyzetemben baktatok,
Ez az! Nem is tudom, hogy hova megyek, most éppen fölfelé kaptatok!

A csókod kéne, a jókedved, meg, hogy szerető jelenlétedet élvezhessem!
Mi lehet ez a lelépés, remélem, nem gondolod, hogy következetességem?
*

(Anaforás, bokorrímes)
Összerezzenek, ha némaságban meghallok egy kuviksikoltást,
Összerezzenek, ha belül a lelkem megejt egy vágyó-sikoltást…
Összerezzenek, ha eszembe jut, tán’ valaki vadcsapdát kiást’?

Nézem a még zöldes rekettyésben a látvány, mintha toló kaput látnék,
Mert én most éppen arra mennék, próbában, hamar el-, és belefáradék…
Itt baktatván a lelked közelségére… meg a ringatására vágynék,
Megnyugvás nincsen, nem vagy itten, másra nem, jóleső ringtatásra vágynék.

Megfejtésem bizony nem akad,
Gondolatmenetem elakad.
Megfejtésem csak nem várható,
Megfejtéskor lelkem csápoló...
*

(Senrjú)
Fáj a szívem fáj!
Szeretlek, nemcsak immár…
A mindenem vagy!
*
(Senrjon)
Csók és jó vad ölelés,
De Te inkább hulló haraszt vagy!
A mindenem vagy!
*

Ebbe a dombi baktatásban, tiszta víz a ruhám, ez a te lelkeden szárad!
Nem vagy itt, vágyódásom meg nem enyhült… testem és lelki némaságom is fárad…
*

(Bokorrímes)
Szeretlek, imádlak,
Kedvellek, úgy vágylak,
Kerülj elő, várlak!

Vecsés, 2020. szeptember 1. – Kustra Ferenc József – szerelemről íródott: Alloiostrofikus versformában.

Semmi sem történik hiába.
Még egy lehullott levél is,
mely lebeg egy tó felszínén
szerepel a nagy táncba.

Az életek jönnek s mennek,
akár a gyors holdfázisok.
Megtelnek-e kelyheink
mielőtt a halál kopog?

Nincs olyan, hogy véletlen,
minden fel lesz számolva.
A legkisebb léptünk is
új ajtót nyit valahova.

Sorsunk felett uralkodunk,
de jó tudni merre vezet.
Kik és mik is vagyunk?
Tétovák vagy istenek?

Délceg fa árnyéka már régen csonkított,
Viharok villáma testébe harapott.
Vicsorgó szelek az ágait szaggatják,
De erős a gyökér ősi fát megtartják.

Ellent áll időnek sarjad a hajtása,
Legény még a talpán,van neki tartása.
A Korona hűst ád nemzet-t csemetéknek,
Hitet és erőt az összes levelének.

Jó földbe hullott a szép Csodafa magja,
Ármányok őrlője nem fogott ki rajta.
Mélyre nyúl gyökere, őrzi múltját hűen,
Istent dicsőítve megmarad jövőben.

Dunatőkés, 2024. június 26.

Fény cikázik a fák lombjai között.
Már ősz van, a sok gólya elköltözött.
A medvék téli nyughelyet keresnek,
A vaddisznók még makkért verekszenek.

A pókok meg kövérek, jól megnőttek,
Szakadt a hálójuk, ujjat nem szőnek.
Cseresznyefánk levele rozsdásodik,
Sőt, mi több már el is kezdte és hullik.

Minden elmúlás, új élet kezdete,
Mindennek van talán saját gyereke.
Elmúlt a nyár és itt van, megjött az ősz,
Hamar támad a tél… ő itt lesz és bősz.

Vecsés, 1999. szeptember 25. – Kustra Ferenc József

Fény és a sötét, találkozott, összeölelkezett,
Aztán a sötét orvul, fényeket durván felöklelt.
Pendültek fény húrok, szóltak lélek dallamok,
Mint tiszta szűz hó… olyan tiszták a szólamok.

Hullhat ónos eső, vagy fehéres hó, fájhat a fej, mégis leszáll az est
És a sötétség a maga feketeségével, mindent éjszínűre fest.
Óh, éjszaka, ha eljössz közénk, a szívünket eluralja a félsz…
Akkor majd remegve, tátva maradt szájjal hallgatjuk, miket mesélsz.

Szemem, lelkem fürkészi a fönti eget,
Még kutatom, e szépségben mit ihletett…
Gyönyörű, vizuális élmény kiváló,
Szépségével a természet oly' pazarló.

Vecsés, 2015. március 14. – Kustra Ferenc József