Valóság voltál, s álomba hulltál,
mely felsejlik késő éjjelen,
mint a szememből gyöngyöző cseppek,
amikor terád emlékezem.
Fáradt szememmel kutatlak egyre,
helyed kihűlt, s már oly hideg,
mint a zord téli éjszakában
fehéren hulló hópehely.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
mint a rám törő éji csend,
melytől e döbbent némaságban
furcsán hangzik fel lélegzetem.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
melyből kilépni nem merek,
lelkem itt maradt bilincsbe zárva,
melynek a kulcsát nem lelem.
S mégis: reszkető kezeimmel
olyan erősen szétvetem,
hogy zörögve hull le minden láncom,
mely szabadulni nem engedett.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
túllépve annyi mindenen,
s bármi is történt, nem érdekel már,
és csak a szépre emlékezem.

Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen,
Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen.
Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben…

Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen…
Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben.
Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen…

Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha,
Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha.

Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen,
De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen.
Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen…
Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében.

Sors ellen harcolni mi nem tudunk,
Szomorú könnycseppet nem hullatunk,
Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk!

Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József