Hajnalok hajnalán,
Évmilliók szürke napjain.
Születnek a földön emberek,
S adódnak mindenhol fajok közötti nézetek.

Szállingóznak a hópihék
Száz fajra, népre, száz házra és száz vidékre.
Fel-fellobban a gyűlölet fekete lángja,
S ezt az egész világ látja.

Nagyhatalmak,
Nagy horderejű téveszmék.
Mi is szeretnénk lenni itt magyarnak,
De lelkileg aláznak, a sárba tipornak.

Az idők végtelenségéig
Támad a vad gyűlölet.
Szivárványszemek teli könnyekkel,
S nézik ezt jéghideg közönnyel.

Szeretnék úgy élni,
Hogy ne kelljen senkinek se félni.
Hozzon áldást Istenünk a földre,
Ne hulljon Jézus urunknak hiába a vére.

A békés együttélés jegyében legyen áldott Magyarország minden állampolgára.

Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.

A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.

Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.

Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.

Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.

Igaz történet alapján.

A hajnal csodás fényével ébresztett,
De te nem vagy már mellettem.
Elmentél...
Oly nyomasztó szomorúság tölti el a szívemet,
Csend vesz körül.
Néma láz gyötör.
Én várok rád egy életen át.

Álmaimban újra látlak,
Selymes hajad illatát fújja a szél.
Kedves emlékképek
Mind terólad mesélnek.
Te vagy a mindenem,
Őrült szívdobbanással lélegzek tovább.
Ez fájó szerelem.

Nélküled minden perc kín és fájdalom,
A poklok kínja ölel át!
Lelkem felsír, zokog a múltunk emlékein.
Évekkel ezelőtt hűséget ígértél,
Én már nem tudlak elfelejteni.
Bánatos szívvel járom az utcát,
Nincs életem, mióta elmentél.

Nem múlik el a fájdalom,
Nem látlak már...
Jöjj vissza, kérlek!
Elviselek bármit érted.
Beleőrülök, én várok rád!
Nem tudom elfelejteni ezt a szerelmet,
Sötét, elhagyott utcákon bolyongok nélküled.

Lassan szétesik
Szerelmünk mennyországa.
Hol vagy?
Merre jársz?
Nélküled semmis az életem.
Te hozzám tartozol!
A hajnal csodás fényével ébreszt - nélküled már.

Homályos árnyak, megtört fénynyaláb.
Az alkony nyári illatában
Lebeg egy bimbó rózsaszál.
Lélekvirága elveszett tájakon trónol s vár reám.

Fáradt vagyok...
Csendben átszeljük a végtelen óceánt.
Az életünk tajtékzó viharain át!
Sötét az éj, körbezárt világ.

Összebújva várjuk a hajnalhasadást,
A szerelem tiszta vizű, ringó csónakján.
Édes hangon (éber álom) kávéra hív.
S én röpülök hozzád vad dzsungelokon át.

Lázálmaimban vergődök tovább,
Suttog a hold fénye, ébresztgeti a Napnak sugarát.
És a hajnalnak nyári illatában
Lebegünk a boldogságban
Egy fogvatartott álomklinikán.

Tarnazsadány, 2019. január 1

Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Boldogságban menetelt a szekerem.
Szivárványos ég alatt ma könnyezem,
nem találom már a párom sehol sem.

Eltemettem, a sírodon zokogok,
elfeledni lényed soha nem fogom.
Árva szívem most lett igazán szomorú,
a sírodon friss még a koszorú.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Megöl engemet a végtelen szeretet.
Marcangolja szívem, lelkem a bánat,
meg kell halnom erőtlenül utánad.

Üres lett már az életem nélküled,
nincs helyem a világon nélküled.
Ki látott már ily szomorú szerelmet,
átok veri a lelkemet, kegyetlen.

Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.