Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.

Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.

Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.

Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.

Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Sose aludj el anélkül, hogy
Ne öleld át a vállamat,
csak egy perc kell, míg hozzám simulsz,
s ajkamra jó éjt- csókot adsz.

Olyankor édesebb az éjjel,
s míg válladhoz bújok boldogan,
ezernyi csillag fent az égen
mind, mind csak nekünk bólogat.

Magamon érzem szusszanásod:
valami édes hangja van,
mint egy mozdony, mi útra készen
magából ont ki hangokat.

Nézem az arcod. Oly nyugodt vagy.
Alig látok most ráncokat,
s most a bőröd a félhomályban
valahogy sokkal hamvasabb.

Most olyan jó. Oly nyugodt minden.
Álmaimban is így maradsz,
míg a csillagok ránk terítik
ezüstös takarójukat.

Valami furcsa, édes álom
most a szememre rátapad,
nem akartam most semmi mást, csak
veled érjen a pirkadat.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.