Végy két csillogó szempárt,
Add hozzá egy mosoly ragyogását,
Forró ölelést szeretõ szívvel
Bármilyen mennyiséggel,
Kedves hangú fülbemászó dallamot,
Bódító Rózsa illatot,
Csipetnyi álmodozó csillagharmatot,
Fűszer gyanánt édes csókot-
Keverd lágyan simogatva
Szerelemlángon pirítgatva.
És
Magadhoz veheted
Mindennapi boldogság kenyered.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,
felcsillanó mosoly gyermekem szemében.
Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,
s minden érintésed mosolyom varázsa.
Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem
megtalálom benned, s minden ölelésben
ott ragyog szemednek kékítő varázsa,
mint reggeli napfény első ragyogása.
Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,
tehozzád száll álmom éji sötétségben.
Te vagy a legdrágább kincse a világnak,
mikor veled vagyok, elkerül a bánat.
Hiába sodort el messzire a végzet,
éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek
minden álmomban, és minden ébredésben
úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,
mint a legfényesebb csillag ragyogása,
melyet nem tompít el az idő múlása.
Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,
meghallgatja Isten egyetlen kérésem.
Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak,
mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.


Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.


Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.


Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.


Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.


S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.

Darwin határozottan hozzájárult
amikor Isten halálát kijelentetted.
Az eszméd Zarathusztrát szülte;
az Übermensch büszkén jelentkezett.

De hova lett a Jó Pásztor
aki a kilencvenkilencet hátrahagyta
és az elveszett bárányt megtalálta,
aztán szeretettel babusgatta?

Szóval, pontosan mi történt
amint megsirattál egy elvert lovat?
Szíved váratlanul kitárult,
Ez volt a nagy változat.

Írni viszont még Írtál,
De elméd megbetegedett.
Csupaszon táncoltál szobádban,
mert a szégyenérzetet elfelejtetted.

Aztán egy sötét és viharos éjszakán
kétségbeestél amint az ég morajlott.
Talán az Isten hangját hallottad
amint lelked hiánya nyomasztott?