Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .

Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.

Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .

Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,
Szép álomkép, én kedvesem?
Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,
S beszélek hozzád csendesen:

- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,
Ily ritka művű nincs sehol.
Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve
"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.

- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!
Ne vívd tovább e vágy-tusát!
Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?
Nézd, ellobog az ifjúság . . .

Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,
Fehér arcára árny borúl -
"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."
Szól s a kehelybe könnybe hull.

"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!
Nekünk örökre válni kell . . ."
Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -
Kihull kezéből a kehely . . .

Előttem áll megtörten, haloványan,
Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .
Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,
Homályba vész az árnyalak . . .

Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Alkonyi fényben fürdik az erdő,
Harmat ezüstje pírba rezeg.
Elhal az élet . . . Messze a lengő
Lombokon édes énekesek.

Ott, hol az alkony bíboros árnya
Erdei szélen pázsitot ér:
Álmom alakja kél a homályba,
Karja kitárul, ajka beszél.

Vágy a szemében . . . integet . . .arcán
Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .
"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."

Két karom én is esdve kitárom,
Futna a lábam nyílegyenest -
De szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.

"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
Illan az élet, éje közel,
Lengve nyomomban éjszaka járdal
És beterít majd, árnya föd el . . .

S gyászlobóként jönnek az árnyak
És betakarják hóalakod . . .
Tűnik a sugár, est köde árad,
Zúgnak a szélben éji dalok.

Könnyeid égnek át a homályon,
Két karom esdve, vágyva kitárom -
Közbül a mélység, - nem mehetek.

S míg keseregve búg a beszédünk,
Sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
Gyásztakaróként föd be az éj.