Ó ,mily gyorsan telik az idő, az élet,
Alig kezdtük, s immár elhagytunk négy évet
És most megrendülve, meghatva itt állunk
Jó tanitó néni tőled el kell válnunk.

Mily sokat fáradtál, s vesződtél mivelünk
El nem feledhetjük, soha amíg élünk,
Hálával gondolunk az elmúlt négy évre
Miként gondolunk az elmúlt négy évre
Miként tanítottál az első betűre.

Mi tudjuk ,hogy te is szerettel bennunket
Valami ugy hozzad kototte szivunket,
S, most szakad e kotel,s kis szivek vereznek
S,o, mikor a sziv faj, a szemek konnyeznek.

Bucsúzunk, s átadjuk hálánk szép virágát,
S megköszöjük négy év minden fáradságát,
Ha rosszak voltunk, bocsánatot kérünk
És most legyen béke teveled és velünk.

Ha látod ezt a szenvedést és nincs hozzá szavad
csak egyet kérdek tőled én:Istenem!Merre vagy?
Mondd!Mért hozol rá szenvedést ki nem vétett neked?
Mért nem nyújtasz feléje segítő kezet?

Míg ártatlanok szenvednek,dőzsöl a gonosz,
s gyilkosok,zsarnokok helyett ártatlan lakol.
Míg gyógyszerekre nem telik,más kincseket rabol,
börtönből lesz mennyország s a kórházból pokol!

Nézd a gyönge gyermeket! A szenvedő szülőt!
S hívd magadhoz helyette a semmirekellőt!
S ha megteszed,hát elhiszem hogy itt vagy,s létezel,
s cserébe minden este imádkozom neked!

Mondd mennyi sóhaj kell ahhoz míg hozzád eltalál?
Mennyi bánat kell ahhoz,hogy meghallgasd imám?
Mennyi könny és mennyi kín,mely évek óta rág,
míg úgy érzem nem bírom :hát hallasd meg imám!

Nem kérek tőled semmi mást,csak adj erőt nekem!
Csitítsd háborgó lelkemet,mely tombol szüntelen.
ha nem tudsz felém nyújtani segítő kezet, hát ne hagyj tovább szenvedni !Kérlek!Istenem!

azt hittem veled végre minden más lesz,
azt hittem veled boldog lehetek,
azt hittem hogyha megérkezel hozzám
veled élem le egész életem.

Azt hittem elhozod majd a tavaszt hozzám
de csak hideg,fagyos tél jutott nekem
lábam elfagyott,hajam csupa dér lett,
már a szívem is elgémberedett.

Menj messzire tőlem,vissza se nézz többé
hiszen engem már úgysem érdekelsz,
boldogságod talán máshol megtalálod ,
isten áldjon meg,hűtlen kedvesem!

Ti hűvös éjszakák,és hűvös nappalok,
bíborba öltözött vöröslő alkonyok.
ti látjátok vérző,fájó szívemet
melynek sóhajára senki sem felel.
ti látjátok könnyeim,mely arcomról csorog,
fájó lelkemből némán,melytől meghalok..
Ti látjátok minden éjjel mennyit szenvedek,
sóhajok gyönge hídján mennyit lépkedek.
Tőletek várok némán segítő kezet,
űzzétek el a rosszat,mely lelkem fojtja meg!
Hozzatok édes álmot,nyugalmat nekem,
vérző szívemre gyógyírt,midőn felkelek.