Járok az utamon, macskaköves úton,
Nagy, régi házak között nézek ámulón
Tekingetek mindenfelé, hogy milyen
Gyönyörű e szépség… nem akármilyen.

Fent látom a füstős kémények közül
Cselesen csak rám villan és túlröpül
A napsugár, már nem időzik rajtam,
Jól látja, nem nézi… összeroskadtam.

Nekem már kis pólyám lett a koporsóm,
Mint katonának köpeny… árokpartom.
És ez végigkísért egy hosszú életen át,
Ilyen kezdettel nem várhatok semmi csodát.

Sétálok mezőn, taposom a kiszáradt füvet.
Szép a táj, de bennem már a kiégett lelkület
Dominál és vágyam a letaglózó szépségre
Sem reagál, mint dúsgazdag… a mély-szegénységre

Botorkálok erdei úton… száraz ágat, rugdosom
És húzom a sorsom, mint befogott igavonó barom.
Befogva nagy élet, vihar orgazmusa végtelenébe,
Hogy egyszer majdcsak vége lesz, ennek végtelen reményébe.

Még látom az őszülő táj elbarnuló színeit…
Napsugár felhők szűrt fénye, a szemeim vizeit
Még homályosabbá teszi… hah, nem is látok!
Vadonba botorkálok… élettel elbánok…

Szemem is lecsukom, és ébren álmodok,
Miközben már vakon alig botorkálok…
Nekem már kis pólyám lett a koporsóm,
Mint katonának köpeny… árokpartom.

Vecsés, 2011. szeptember 26. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Délután még nagyot napoztam,
Esteledik, nemrég napoztam.
Mélyre kékül az ég,
Ez feszélyezettség…
Árnyakban hosszasan napoztam.!

Hazaérek, karomban teste,
Közben hűl is, ilyen az este…
Hideg vizet iszok,
Élvezve kortyolok…
Nyár! Hangulatos naplemente!

Vecsés, 2022. április 7. – Kustra Ferenc József- íródott: LIMERIK duóban.

Elringat az élettenger, fennkölt nyugalmával,
Közben meg üt is és ver is, bőszült haragjával,
És még, folyton kínoz a gyötrő hullámzásával.

Mindegy, hogy milyen az életutunk, hogy utazunk
Kínai dzsunkán, elegáns díszes, luxus hajón,
Rönkfaszállító tutajon, rajt' kalyiba lakón…
Foltokkal megtákolt lukas csónakon… utazzunk!

Én csak a kezemmel evezek, talán haladok előre,
Látom a gőzös meg, a tengeri sebesség őrző őre.

Voltam én már oly' sokszor árnyékba,
Hol nem zúgott lelkemnek egy hárfa…
Leszek-e még életem adósa?

Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?
Élek-e még hosszan, az lehet a boldogság forrás…
Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?

Vecsés, 2016. június 1. -Kustra Ferenc József– íródott: alloiostrofikus versformában – önéletraj-zi írásként.

Izuska felnőtt lett… Te aradi kisleány!

Megjött mai nap is,
Új születésnapra akadt.
Veled megélni jó!

Teljenek a napjaid békésen, boldog-vidáman,
Éld meg őket, nagy szeretetben, meg-tán’ nagyon vártan.
Ha véletlenül úgy érzed, egyedül vagy, nincs már senki veled,
Gondold végig… itt a családod, poétás barátok, mind neked.

Kívánom neked, tartson meg sokáig az ég!
Születésnapodon mi jobbat mondhatnék még?
Isten éltessen, óvjon az őrangyalod még!

Ne feledjük az sem, hogy élted megváltozik, léted felnőtté válik!
Meg kell jegyeznem, messze lakunk egymástól, meg a fűtől és a fától.
De poétatársként itt vagyok veled és ha adja sors, fényezem a lelked.

Egy szó, mint száz = Isten bőséggel éltesen,
Élted legyen hosszú, mondjuk bőségesen!
Legyél életedben sikeres, megelégedett,
Életben edzett, meg kedved nehogy legyen szegett!
Ha te is hetvenhat leszel, kérlek emlékezz rám...
Nehogy elvegye kedved, a biz' akkori évszám!

Még egyszer kívánom, hogy
Élted rendben és hosszan folyjon…
Istenem éltesd!

[Isten éltese még kedves édesanyádat is, ki egyedül felnevelt
Belőled nagy-lányt, felnőttet nevelt, pedig tudom sok, vad körülmény perzselt…]

Vecsés, 2024. július 29. – Kustra Ferenc József – írtam: alloiostrofikus versformában, Ghica Izabella Iasmina -poéta-, és szerzőtársam- felnőtté válása {2024. augusztus 3.}, valamint éltetése emlékére!

Korán kelek. Az áram ki van kapcsolva,
de hat órára kezd derengeni.
A közelmúlti telihold sugarai
besütik fényüket a szobába.
A lábam köré tekerek egy takarót,
hogy távol tartsa a hideget.

Aztán a sötétbe merengek
a könyvespolc sziluettjére, mely
úgy néz ki, mint egy hosszúkás kolosszus.
Ez egy fekete ajtó, amely egy olyan világba nyílik,
mely telve van fantáziákkal és ötletekkel.

Még a feleségem bekeretezett fotója is,
mely fiatal korában készült, életre kel.
Szalmakalapot visel, és szeme a távolba mered.
Elegáns ívű az orra, és a szája körül mosoly csírázik,
még a sötétben is látom, mert már
napos fényben számtalanul láttam.

Hét óra, fél nyolc, nyolc.
Olyan vagyok, mint egy vak,
aki fokozatosan visszanyeri látását.

Kiveszem a kis gáztűzhelyet
a folyosói szekrényből,
és forralok vizet egy csésze teához.
Felmelegíti a bensőmet, és hálás vagyok
az élet kisebb áldásaiért.

Az első napsugarak behatolnak
a szobába, és alig várom,
hogy a napi kreatív munkában elmerüljek.