Idő 
Értékelés 
Értékelés Miért kell a veszek, ha boldogan is lehet élni?! Nincs mit tenni, ezt az ember magának kéri.
Nem latja meg, hogy hol hibázott, csak keresi a rosszat, hogy mást megalázzon.
Csodálkozik rajta, hogy a másik fél, savanyú arccal tekint rája. De a türelem véges, s mindenbe belefáradsz. megelégelve mondod, holnap már nem látlak.
Könny nélküli búcsút veszel, mert a pohár teljesen be telt . Kérhetted te szépen, kérhetted te csúnyán, fogalma sem volt, hogy meddig tart a határ.
Beláttad hogy nincs mit tenni, nem ér semmit jót cselekedni.Végszóként csak annyit mondasz, jobb lesz nélküled a holnap.
Nem latja meg, hogy hol hibázott, csak keresi a rosszat, hogy mást megalázzon.
Csodálkozik rajta, hogy a másik fél, savanyú arccal tekint rája. De a türelem véges, s mindenbe belefáradsz. megelégelve mondod, holnap már nem látlak.
Könny nélküli búcsút veszel, mert a pohár teljesen be telt . Kérhetted te szépen, kérhetted te csúnyán, fogalma sem volt, hogy meddig tart a határ.
Beláttad hogy nincs mit tenni, nem ér semmit jót cselekedni.Végszóként csak annyit mondasz, jobb lesz nélküled a holnap.
Télikertben
mellettem kiterített vadkan bőre
karma matt tompa már nem éles
levedlett szőrcsomók szanaszéjjel
testéből elillant a kilőtt lélek
így múlik el a világ dicsősége
itt fekszik szánalmasan
kiterítve száraz bőrrel szelíden
tovább már dúvadként sem vadul
kiszolgáltatott prédává lapult
fekszik haszontalan porfogóként
nyiroktalanul
de kint a hajnali nyirok az úr
pókhálókon gyöngysort mintáz
faágakra aggat árnyakat színeket
szemfényvesztő nyár végi intarziát
rejtve van a lopakodó
ősz a haragos zöldben
tölgyfák vigyázzák a határt félkörben
ásító szájként nyílik a búzavirágszirom
s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok
levélálca mögé bújt madarak hangszála
kettémetszve torkukban megalvadt az ének
kerítésoszlopon kereszt
és csurgatott vér festéke
előtte kőtojás benne kőmagzat szorong
csőrével héjat nem repeszt
abortált bezápult élete
a fának támasztott fakó székben
nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly
helyett mintha maga az ördög volna
fekete kóbor macska ül
alig mozog benne
a teremtőtől kölcsönzött lélek
fázik vedlik csapzott éhes
szőrén az erdő nyála csillog
hidegen a nyirok a nyirok a nyirok
és mint fúvócsőből
kilőtt mérgezett nyílvessző
átfut rajtam egy végzetes gondolat
mi lesz ha nem jön el értem a holnap
ha a halál az életből kilakoltat
s a kuvik torkában megalvadt ének
felenged és kioldódik bennem a méreg
nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe
s mint kőmagzatot kőtojása őriz
feltámadásig feltörhetetlen börtönében
a küszöbön az ördög
kóbor macskája lesz a porkoláb
csörgeti majd kulcscsomóját
börtönfolyosómon cellámtól cellámig
dorombolva botorkál púposan sántán
mímelve kenyéradógazdáját a sátánt
a keresztre vér festéke fröccsen majd
a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz
csak a porlepedő ropog majd alattam
finom por lesz rajtam majdan a paplan
s miután kiürül belőlem a nyirok
olyan leszek mint ez a vadkan
fekszem haszontalan porfogóként
pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul
kiterített száraz bőrrel
mint akit nem a halál
mint akit az élet ölt meg
mellettem kiterített vadkan bőre
karma matt tompa már nem éles
levedlett szőrcsomók szanaszéjjel
testéből elillant a kilőtt lélek
így múlik el a világ dicsősége
itt fekszik szánalmasan
kiterítve száraz bőrrel szelíden
tovább már dúvadként sem vadul
kiszolgáltatott prédává lapult
fekszik haszontalan porfogóként
nyiroktalanul
de kint a hajnali nyirok az úr
pókhálókon gyöngysort mintáz
faágakra aggat árnyakat színeket
szemfényvesztő nyár végi intarziát
rejtve van a lopakodó
ősz a haragos zöldben
tölgyfák vigyázzák a határt félkörben
ásító szájként nyílik a búzavirágszirom
s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok
levélálca mögé bújt madarak hangszála
kettémetszve torkukban megalvadt az ének
kerítésoszlopon kereszt
és csurgatott vér festéke
előtte kőtojás benne kőmagzat szorong
csőrével héjat nem repeszt
abortált bezápult élete
a fának támasztott fakó székben
nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly
helyett mintha maga az ördög volna
fekete kóbor macska ül
alig mozog benne
a teremtőtől kölcsönzött lélek
fázik vedlik csapzott éhes
szőrén az erdő nyála csillog
hidegen a nyirok a nyirok a nyirok
és mint fúvócsőből
kilőtt mérgezett nyílvessző
átfut rajtam egy végzetes gondolat
mi lesz ha nem jön el értem a holnap
ha a halál az életből kilakoltat
s a kuvik torkában megalvadt ének
felenged és kioldódik bennem a méreg
nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe
s mint kőmagzatot kőtojása őriz
feltámadásig feltörhetetlen börtönében
a küszöbön az ördög
kóbor macskája lesz a porkoláb
csörgeti majd kulcscsomóját
börtönfolyosómon cellámtól cellámig
dorombolva botorkál púposan sántán
mímelve kenyéradógazdáját a sátánt
a keresztre vér festéke fröccsen majd
a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz
csak a porlepedő ropog majd alattam
finom por lesz rajtam majdan a paplan
s miután kiürül belőlem a nyirok
olyan leszek mint ez a vadkan
fekszem haszontalan porfogóként
pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul
kiterített száraz bőrrel
mint akit nem a halál
mint akit az élet ölt meg
?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)
*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.
Felfelé haladsz.
Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.
Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.
Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.
**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.
Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!
***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.
Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.
A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.
****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.
*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.
******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.
Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.
Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)
*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.
Felfelé haladsz.
Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.
Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.
Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.
**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.
Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!
***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.
Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.
A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.
****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.
*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.
******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.
Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.
Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.
Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.
Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.
Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,
Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.
Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.
Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.
Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,
Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.
Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/
Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.
Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.
Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.
- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.
Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.
Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.
- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!
