Idő 
Értékelés 
Értékelés Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom én ezt a harcteret.
Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.
Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.
Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.
Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.
Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.
Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.
Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?
Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?
Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!
Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.
Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?
Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…
Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!
De utálom én ezt a harcteret.
Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.
Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.
Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.
Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.
Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.
Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.
Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?
Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?
Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!
Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.
Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?
Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…
Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
Múltam… semmi örömöm Tilda,
Szeretnélek ölelni, még ma.
Lenne csend hallgatag,
Nem lennék balgatag.
Örvényhullámokban játszunk ma?
Kertben állva ihatnánk kávét,
Megpuszilnám, kávés szád-szélét
Sok madárcsicsergés,
Bánat olyan kevés.
Szeretnélek, mint kaszás… kévét!
Ma láttalak, futottál buszhoz,
Emlékem kötődik arcodhoz.
Porba hullik vágyam,
Beborít az árnyam?
Holnap látlak, ha futsz a buszhoz?
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc- - Romantikus LIMERIK csokor
Szeretnélek ölelni, még ma.
Lenne csend hallgatag,
Nem lennék balgatag.
Örvényhullámokban játszunk ma?
Kertben állva ihatnánk kávét,
Megpuszilnám, kávés szád-szélét
Sok madárcsicsergés,
Bánat olyan kevés.
Szeretnélek, mint kaszás… kévét!
Ma láttalak, futottál buszhoz,
Emlékem kötődik arcodhoz.
Porba hullik vágyam,
Beborít az árnyam?
Holnap látlak, ha futsz a buszhoz?
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc- - Romantikus LIMERIK csokor
Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
(3 soros-zárttükrös duó)
Hajnali napfény, lassan rácsebben homlokomra,
A tenta már rákívánkozik új lúdtollamra…
Hajnali napfény, lassan rácsebben homlokomra.
Álmodtam, hogy itt van már... hidegen megveszekedett hóvihar,
Mi szárnyait próbálgatva, lassan, nekihevülve már kavar…
Álmodtam, hogy itt van már... hidegen megveszekedett hóvihar.
*
(senrjon duó)
Szép a hajnali napfény.
Szárnypróbálgatása, magasba.
Remek ébresztő!
Látom eme szépséget
De, ébredt elmém még most henyél.
Remek ébresztő!
*
(Bokorrímes trió)
A tél a maga valójában még nem-igen érkezik.
Előszobája ajtaja nyitva, fújó szél veszekszik…
Nincsen szinkronban bennem a hőérzet és a hőmérő,
Szánkóm is zokog a fészerben, ez tőle a kesergő!
Nézek ki ablakomon, hogy szél tetőket is bont,
Takaróm még a hátamra veszem, jobb híján… pont!
Látom a villanydrótról szél lefújta galambokat,
Kik kapkodva szárnyalnak… szél lefújta galambokat!
Vissza is fekszek még humni, ez a létem áldott állapota,
Remegésem csak bizsergés lett, ez melegedés állapota!
Lassan beterít a létem élősködő, sőt szent mámora,
Ó, Te balga lét, ez így akkor alvás? Ébrenlét ágboga?
*
(Septolet!)
Mi lesz téllel?
Várjak félelemmel,
Kesergéssel,
Hüppögéssel?
Lesznek téli hajnalok?
Hó, mit meglátok?
Elválok?!
*
(3 soros-zárttükrös)
A hajnal elment, de lehet kis szívét, kis hó visszahúzza,
Én drukkolok neki, hogy holnap addig-azért jöjjön újra…
A hajnal elment, de lehet kis szívét, kis hó visszahúzza.
*
(10 szavas duó)
Szerintem a poéta is ember
De, hangosan tiltakozni nem mer.
Tetszik az új lúdtollam…
Én akkor megírtam a télre… vágyam!
Vecsés, 2016. július 1. – Kustra Ferenc József – íródott: a télhiányra reagálás jegyében. A poéta elmélkedik…
Hajnali napfény, lassan rácsebben homlokomra,
A tenta már rákívánkozik új lúdtollamra…
Hajnali napfény, lassan rácsebben homlokomra.
Álmodtam, hogy itt van már... hidegen megveszekedett hóvihar,
Mi szárnyait próbálgatva, lassan, nekihevülve már kavar…
Álmodtam, hogy itt van már... hidegen megveszekedett hóvihar.
*
(senrjon duó)
Szép a hajnali napfény.
Szárnypróbálgatása, magasba.
Remek ébresztő!
Látom eme szépséget
De, ébredt elmém még most henyél.
Remek ébresztő!
*
(Bokorrímes trió)
A tél a maga valójában még nem-igen érkezik.
Előszobája ajtaja nyitva, fújó szél veszekszik…
Nincsen szinkronban bennem a hőérzet és a hőmérő,
Szánkóm is zokog a fészerben, ez tőle a kesergő!
Nézek ki ablakomon, hogy szél tetőket is bont,
Takaróm még a hátamra veszem, jobb híján… pont!
Látom a villanydrótról szél lefújta galambokat,
Kik kapkodva szárnyalnak… szél lefújta galambokat!
Vissza is fekszek még humni, ez a létem áldott állapota,
Remegésem csak bizsergés lett, ez melegedés állapota!
Lassan beterít a létem élősködő, sőt szent mámora,
Ó, Te balga lét, ez így akkor alvás? Ébrenlét ágboga?
*
(Septolet!)
Mi lesz téllel?
Várjak félelemmel,
Kesergéssel,
Hüppögéssel?
Lesznek téli hajnalok?
Hó, mit meglátok?
Elválok?!
*
(3 soros-zárttükrös)
A hajnal elment, de lehet kis szívét, kis hó visszahúzza,
Én drukkolok neki, hogy holnap addig-azért jöjjön újra…
A hajnal elment, de lehet kis szívét, kis hó visszahúzza.
*
(10 szavas duó)
Szerintem a poéta is ember
De, hangosan tiltakozni nem mer.
Tetszik az új lúdtollam…
Én akkor megírtam a télre… vágyam!
Vecsés, 2016. július 1. – Kustra Ferenc József – íródott: a télhiányra reagálás jegyében. A poéta elmélkedik…
