A múltnak tükrébe nézek.
Ismét magzattá válok.
Magzattá az anyai méhbe,
hol nem ismerek más világot.

Megszületésem napján,
nem látom, érzem jó anyám.
Mily szeretettel néz rám,
könnyei édes fátyolán.

Halkan álomba ringat.
Nekem, mint pacsirta énekel.
Türelmesen jóra tanítgat,
s mindarra mit tudnom kell.

A jelen tükrében látom,
anyám fáradt mosolyát.
S még mindig várom,
kedves altató dalát.

Anyai szíve oly nagy,
ő mindenkit szeret nagyon.
De nékem mindig helyet hagy,
oda bújjak fáradt alkonyon.

A jövő tükrébe nézni nem merek.
Anyám nagyon félek!
Reád ott nem lellek,

Lépjünk egy világba, hol nem honol semmi dac.
Lépjünk egy sorsba, ami nem kiállt, mint a dal.
Lépjünk a csendbe, mely megnyugtat.
Lépjünk az életbe, mely lángra fakaszt.
Hozzunk egy jövőt, mely boldogságot ad.
Hozzunk egy döntést, mely megváltoztat.
Lépjünk túl mindenen, mely haragot szül.
Hozzunk egy jövendőt, mely szeretettel teli.
S lépjünk egy világba, mely örömteli.

Aki sosem szeretett
az nem szeret most sem
az hibát keres rajtad
az
megaláz az elvet
akkor örül majd
ha már nem leszel
nem leszel
aki emlékezteti
arra ami őt terheli
aki már nem lesz

miért fáj hát mégis

miért szorong a szíved

más dimenziókban
lehet egy másik
élet
ó annyi szépség van még
ami vár rád
így tréfás öregen a mégis fiatalon
ahol még száz karral szeretnének

ne hagyd magad
nem igaz már régen
amit írtál
a végső menedékre
tövis koszorúk hullnak a fejedről
a megvilágosodástól
a fénytől

odakint ma este hull a hó
hideg van
te is szerethetted
aki már elment
bűnbánó csillagok nyílnak
a feledéstől
kitárt
a tenyeredben

A hold fénye vagyok
fényemben fürösztöm
arcodat
én vagyok az égbolt fölötted
én vagyok
tenyeredben lüktető
vágyat keltő csillagod
s amikor
leveted szoknyád
feszes csípődet
magamhoz
ölelem
nem hallgathatok
kérlellek vetkőzz tovább
s legyél az asszonyom
mert
a hold fénye vagyok
a szám testeden fényként
kóborol
imádja
öled forró háromszögét
melleid édes vonulatát
cirógat ,markol
eszi a szádat
s addig ölel
amíg a gyönyörűségtől
felkiáltasz

A hold fénye vagyok
hogy öleljelek
bocsáss be magadhoz
egy titkos
ablakon

Hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk
a fákra a földre
a lehullott
rozsdás levelekre
s ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s nem marad más a fák tetején
csak a bánat
Verlain mondta hogy az ősz húrja zsong
búsong, jajong a tájon
és
én is érzem
hogy az ölelésed már hiába várom
hogy fogy az időnk
fogynak a menedékek
lassan kihűlnek
szívünkből a vágyak
és hiába égnek még a régi fények
és hiába hiszek
a feltámadásban
hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
azok is
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
de tudom
hogy majd egyszer
az októberi szél
az utcákon át
az erjedő must szagát
hozza
elindulok
s akik
még mindig szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
a
sirató dombra
ahol messzi tárogatókon
játssza végtelen szólóját a magány
ahol nem számít már
többé semmi
de ahol
nem fogok soha senkit sem
elfeledni