A kezdet
/ Bibliai történetek versben /

A világot a jó Isten
Hat nap alatt teremtette.
Megáldotta hetediken,
E napot meg is szentelte.

'Legyen világosság' - mondta,
Lett világosság nappala,
Majd sötétség - az éjszaka,
Így szólt Isten akarata.

Teremtett földet és eget,
De a nagy pusztaság fölött
Az Úr szent Lelke lebegett,
Lett szárazföld és tengerek.

Teljes sötétség ne legyen,
Hold ezüst fénye megjelent,
Izzó százszorszép csillagok
Ragyogtak fel az égbolton.

Éltető földön hajtottak
Zöldellő bokrok, pázsitok,
Édes gyümölcsöt termő fák,
Mezőkön színes virágok.

Életet lehelt vizekbe,
Szárazföldre, levegőbe,
Fajok szerint kelt életre
Állatok csodás élete.

Szaporodtak, sokasodtak,
Nyüzsögtek az élőlények,
Madarak sokszínűsége
Repdesett földön és égen.

Napkeleten, Édenkertben,
Paradicsomi létben
Ádámmal és Évával
Kezdődött az emberélet.

Az Atya megparancsolta:
Népesítsék be a Földet,
Tiétek fáknak gyümölcse,
A tudás fáját kivéve.

Uraljátok állatokat,
Hódítsátok ég madarát,
Tengerekben élő halat,
A kígyótól óvd magadat.

Éva szóra nem hallgatott,
Kíváncsi hiúságára
A kígyó okosan hatott,
Tiltott gyümölcsből harapott.

Ebből Ádámnak is adott,
Engedetlenségük zsoldja
Fájdalom és test halála,
Kiűzetés e világba.

Volt vagy nem?
Lent vagy fent?
Van-e még?
Lesz-e még?
Erről már csak a víz mesél
Az Atlanti-óceán mélyén,
Ahol egy város terül el,
Atlantisz itt merült el.
A katasztrófa újra közel,
S most ismét egy földrész tűnik el,
Míg egy Aranyváros tűnik fel.
Milyen volt Atlantisz városa?
Nézz a Napra, hisz ott van mása.
Szemkápráztató csodálatossága,
Fénylő aranypalotája.
Főtemploma a hegy csúcsán áll,
Benne 12 körben egy-egy drágakő áll.
Rá vigyáz a tizenkét angyalkirály.
Templomai csupa energiakristály.
A várost sűrű erdő veszi körül.
Gyönyörű fák szolgálnak védelemül.
Az elsüllyedt világnak
Már óceán a hazája.
S korallerdő csodája
Fon sűrű fátylat rája.
Ez az Atlantisz históriája.

Magányom korábban már megszoktam,
Így egyedül is jól éreztem magam.
Szívemet páncélba zártam
A gyötrő érzelmek elől,
S ez szolgált nekem védelemül.
Ámor nyila mégis szíven talált,
Keresés, kérés nélkül megtalált.
Nehéz volt ellene a küzdelem,
Feladtam, győzött az érzelem.
De az igazi küzdelem
Csak most kezdődött el nekem.
Minden nap egy újabb gyötrelem,
Csak arra várva, hogy itt legyen.
Az égő érzéssel a szívemben
Már őrjítő volt az életem.
Mindig abban bízva, hogy a holnap
Majd hozhat egy új napot,
S talán boldog lesz holnapom.
Hiába vártam éveket,
Nem változott életem.
Számomra már reménytelen.
Így ezt a harcot feladom,
A küzdelmet tovább nem bírom.
Bezárom hát szívem s lelkem,
Melyet soha többé nem tör fel érzelem.
Majd a magány lesz méltó helyen.
A boldogság adománya
Ebben az életben
Nem jutott énnekem,
Hiába szerettem.

Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban velem vagy.
Az álom egy köztes lét,
Ahol elválaszthatatlan föld és az ég!
Álmomban együtt vagyunk,
E földi távolság álomban áthidalható.
Lelkem egy kiszáradt folyó,
Melyben Te vagy a gyógyírt hozó!
Testünk e földön egymástól távol él,
Míg az álomvilágban nincs idő és tér!
Itt újra meg újra egymásra találunk,
Lelkünk forró szomját így olthatjuk!
Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban Te nekem vagy!

Májusban, egy parkban sétálva,
Nő alakja tűnik fel,
Csontszínű, korhű ruhában.
Kézében, hozzá illő csipkés napernyő,
Míg a fák, s a rét gyönyörűen zöldellő.
Lágy szellő fújja, hosszú barna haját,
Míg egy váratlan pillanatban,
Az egyik kérője, elé toppan,
Elegáns, sötét frakkban.
Sudár alakjával, előtte térdre borul,
Arca komoly, gondterhelt, sötét hajába túr.
Közli, hogy ellenfelét párbajra kihívta,
Így, a döntést ő helyette megvívta!
Szenvedélyes szerelemmel kéri meg kezét,
Ám a történtek miatt, elutasítja kérőjét.
Ha, várt volna bizalommal még,
Megkapta volna szerelmét s vele kezét.
Mély fájdalom, gyász gyötörte a nő lelkét,
Két kérője közül az egyik szellemként éli életét.
Hosszú szenvedés várt mind kettőjükre,
Lelküket a szenvedélyes szerelem fűzte össze.
Boldogságukat, a halál pecsétje száműzte.
A férfi többszöri kérésére, újra találkoztak.
Ősz volt, a levelek a fákon megsárgultak,
Hulló falevelek integettek búcsútalálkozásuknak.
Nem lehettek egymáséi,
Egymás nélkül sem tudtak élni!
Sóvárgó lelkük őket gyötörte,
Ám a bűn árnyéka, boldogságukat nem engedte.
Döntött a férfi, pisztolyát előrántva,
Szíve hölgyét hirtelen mellkason lőtte.
Majd, halántékához emelve pisztolyát,
Meghúzta annak ravaszát.
Holtan rogyott le szerelme mellé,
Fák lombjai koszorúként borultak fölé.
Sétány csendjében köd ereszkedett melléjük,
Az ősz elmúlásával, kihunyt földi életük.
Egy régi történet, mely előző élthez visszanyúlt.
Azóta, újra születtek e földi világban,
Hogy megtalálják egymást egy új világban.
Elkerülhetetlen volt találkozásuk,
Felismerésül szolgált a magnetikus száluk.
Ez köti össze a lelkeket bárhol a világban,
Megtalálják egymást, hogy egyesüljenek duálban.