Hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk
a fákra a földre
a lehullott
rozsdás levelekre
s ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s nem marad más a fák tetején
csak a bánat
Verlain mondta hogy az ősz húrja zsong
búsong, jajong a tájon
és
én is érzem
hogy az ölelésed már hiába várom
hogy fogy az időnk
fogynak a menedékek
lassan kihűlnek
szívünkből a vágyak
és hiába égnek még a régi fények
és hiába hiszek
a feltámadásban
hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
azok is
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
de tudom
hogy majd egyszer
az októberi szél
az utcákon át
az erjedő must szagát
hozza
elindulok
s akik
még mindig szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
a
sirató dombra
ahol messzi tárogatókon
játssza végtelen szólóját a magány
ahol nem számít már
többé semmi
de ahol
nem fogok soha senkit sem
elfeledni

Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk a fákra a földre
a lehullott
rozsdás őszi levelekre
ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük a fákon az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s a fák tetején
leng a bánat
Verlain mondta hogy az ősz
húrja zsong
jajong,búsong a tájon
én is érzem
hogy
fogy az időnk
fogynak a menedékek
s hűlnek
szívemben lassan a vágyak
de
mégis hiszek
hiszek a feltámadásban
hiszek abban hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
s idő
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
akik már eddig is öleltek volna
vagy akiket én öleltem volna
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
amikor
az októberi szél
az utcákon
az erjedő must szagát
hordta
s akik
még szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
messzire
a sirató dombra
ahol távoli szólóját játssza a magány

Ma hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
s esik az eső

Mulassunk ma
szép asszonyom !
fogynak az évek
szól a zene
s igaz az ének
nem vagyok én már
az aki voltam
az
sincs már sehol
akit tenyeremen hordtam
de
képzeletemben
te vagy
akit újra látlak
akinek újra
látom képzeletemmel
bozontos
illatos kertjét
a csodákat
akit újra
kérlelhetek
hogy hívj ! várj !
fogadj be
hogy ölelj át végre
hogy szép
szád vad csókokat
csókoljon rám végre
s én vad csókokat
tegyek
gyönyörű
öledre
hogy tedd szét
tárd szét nekem
magad
s a lábad
s hogy
vesd le magadról
minden ruhádat
s úgy ölelj meztelen
ahogy senkit
és szeress
engem
ahogy nem szeret senki
s ringatózz rajtam
előre, hátra dőlve
újra
és ha elönt a feloldozás
az én kéjem, az én lázam
járjon át
s engem a te forróságod
újra és újra
amíg
felujjongsz , jajongsz vagy
felkiáltasz
amíg
szédült csókjaimmal lezárom
ziháló édes szádat

Árnyékba burkolt arcod
nem láthatom
még sohase láttalak
képzeletem
fénnyel vesz körül.
Verseid láttatják lelkedet,
szíved érző férfi - szív
fáradhatatlan,
de néha
megremeg.
Utadat járva
mindenki kedvét keresed
hogy téged mi bánt,
oly kevesen értik meg.
Magányod
takarja mosolyod
vagy,
mint kedvüket vesztett utcalányok
hangod hol esdeklő
hol kemény.
Banális, de igaz:
utoljára hal meg a remény

Oly távol vagy most tőlem
s oly elérhetetlen mint életem
messzi csillagai csak a képzelet
vetít ki falaim négyszögére
hol szabályosan s józanul fut
a festékcsík a mennyezet alatt
s hiányod keserű ízeit nem oldja fel
az alkohol íze, sem a vágy forró
márványharangja , konduló
óraütése az éjben ! Íme virrasztalak
mindig megújulva s kifulladásig
a dolgok néma önkívületében
s őrizlek mint hajnalok a törékeny
csendet Kutattalak már százszor is
asszonyokban akik szembejöttek
s újra hasztalan kereslek
Ólom súlyával görnyeszt az időnk
hiába kiáltok , halk szókkal
hiába kérlek már nem vagy itt !
Nincsen menedékem kívüled !
Térj vissza ! Kinyújtott kezemmel
könyörgöm érted?