Idő 
Értékelés 
Értékelés Meditáció a volt-on… vagy múlton…
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Hétköznapi pszichológia… + HIAQ -ban és tízszavasban.
Születni, meghalni,
Ez az élet menetrendje,
Közte élni kell’ ne...
***
Születésemkor szüntelen áradó árny-fény masszában
Ébredtem az újdonsült világomra.
Életemben ezt a masszát átéltem, minden napokban
És
Így készültem jövő túlvilágomra...
Csak ilyen masszát kaptam életemben... nagy adagokban.
***
Kapsz jót keveset, rosszat nincs kivel, hogy megosszad,
Hátad beleroskad.
Vecsés, 2017. szeptember 27. – Szabadka, 2017. október 4. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a HIAQ –t és a 10 szavast, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit.
Születni, meghalni,
Ez az élet menetrendje,
Közte élni kell’ ne...
***
Születésemkor szüntelen áradó árny-fény masszában
Ébredtem az újdonsült világomra.
Életemben ezt a masszát átéltem, minden napokban
És
Így készültem jövő túlvilágomra...
Csak ilyen masszát kaptam életemben... nagy adagokban.
***
Kapsz jót keveset, rosszat nincs kivel, hogy megosszad,
Hátad beleroskad.
Vecsés, 2017. szeptember 27. – Szabadka, 2017. október 4. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a HIAQ –t és a 10 szavast, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit.
Életképekben
(3 soros-zárttükrös)
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat,
Ha tán’ holnap eső lesz, akkor ez csak egy falat…
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat.
(Bokorrímes)
A mezőn egy kútágas áll és a gém a napmelegtől, víz nélkül kiszáradt,
Az arra járó őz és vaddisznó csapat, a tikkasztó hőségben kifáradt...
Nem tudják, de már soha nem lesz víz, az utolsó vödörrel rég volt... kiáradt!
(Anaforás, bokorrímes)
A tanya körül a gazda, állatainak mindenhol lekaszálja a füvet,
Aztán meg udvarban kis-óriási kazlakba rakja… csodálja is a művet!
A fű jól kiszárad, majd szénapadlásra kerül. Állatok eszik: széna művet!
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Melegíti őt nagyon a nap és ezért elbújik a levelek között…
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Vecsés, 2020. július 2. – Kustra Ferenc – a zárt-tükrös az saját fejlesztésem. Úgy kell olvasni, hogy először az egyest és a 2. –t egyben, utána a 2. –t és a 3. –t egyben, majd ekkor lehet értékelni.
(3 soros-zárttükrös)
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat,
Ha tán’ holnap eső lesz, akkor ez csak egy falat…
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat.
(Bokorrímes)
A mezőn egy kútágas áll és a gém a napmelegtől, víz nélkül kiszáradt,
Az arra járó őz és vaddisznó csapat, a tikkasztó hőségben kifáradt...
Nem tudják, de már soha nem lesz víz, az utolsó vödörrel rég volt... kiáradt!
(Anaforás, bokorrímes)
A tanya körül a gazda, állatainak mindenhol lekaszálja a füvet,
Aztán meg udvarban kis-óriási kazlakba rakja… csodálja is a művet!
A fű jól kiszárad, majd szénapadlásra kerül. Állatok eszik: széna művet!
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Melegíti őt nagyon a nap és ezért elbújik a levelek között…
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Vecsés, 2020. július 2. – Kustra Ferenc – a zárt-tükrös az saját fejlesztésem. Úgy kell olvasni, hogy először az egyest és a 2. –t egyben, utána a 2. –t és a 3. –t egyben, majd ekkor lehet értékelni.
Afrika embere volt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,
vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,
ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából
mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,
és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol
a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.
Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.
D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,
vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,
ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából
mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,
és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol
a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.
Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.
D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.
Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
