Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!

Ma lett volna a születésed napja,
de elragadott a rút halál,
oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni
semmit, és ez most annyira fáj.

Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,
csak pár csöpp gördül az arcomra már,
de a lelkem még ugyan oly tépett,
mint a viharban ázott madár.

Megkövült könnyek gördülnek végig
kopott szívemnek elhalt érfalán,
elzárva tőlem ezernyi érzést,
amely nyugalmat hozhat reám.

Nem tudok neked mondani semmit!
Hisz már messze vagy. Nem hallanád.
Ahol te nyugszol nincsenek hangok,
csupán egy sötét árnyékvilág.

Mégis: Istentől azt kérem néked,
legszebbik álmod küldje reád,
s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!
De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Az én kiskutyám a legjobb a világon,
hiszen lesi, várja minden pillantásom.
meleg szemeiből sugárzik a hála,
örül, ha gazdáját boldognak találja.

Úgy szalad elébem, olyan csaholással,
piciny kis orrával kezemet szaglássza.
Olyan, mint egy gyermek, és úgy bújik hozzám,
nem is bírnám ki, ha meg nem simogatnám.

Hozzám bújva néz, ha dúl bennem a bánat,
meg-megnyalogatva szomorú orcámat.
Nincs igazabb dolog ezen a világon,
kutyánál sosem lesz igazabb barátod.

Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!