Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek
Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
Ennyi zaj, jaj, baj között.
Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet,
A Természet majd az Értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt egy Másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.

Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.

Panaszra is görbülhet szája,
De rugja meg azt, aki szánja.

Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.

S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.

Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

Ha szivébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.

Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.

Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.

Inség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.

S Halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.

Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.

Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.

S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.

(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

Te, Isten, ki Titok vagy, tudod
Hogy én nem vagyok mai gyermek:
Az én ügyem a te ügyed,
S ki ellenem támad, azt verd meg.

Mert mi együtt kezdtük a hűhót,
Mert egyformán Titok a voltunk
S ami lázmunkánkban hazug,
Mindent, mindent együtt koholtunk.

Te, Isten, mi egyek vagyunk:
Mikor kimérákba szerettem,
Már ott voltál hátam mögött,
Nehogy kimuljak hülye sebben.

Nógattál folyton konokul.
Hogy véresen be a bozótba
Törjek magyarul, dalosan
S hogy ne némuljon el a nóta.

Én voltam, Isten, bolond nyilad
S nyiladat most már messzelötted.
Fölemelt, véres homlokom.
Nem ejtem porba most előtted.

Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog,
Nagyobb, több, mint egy élet ára.
S én más bolondként nem megyek
Egykönnyen a kálváriára.

Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod.
Hogy ér-e valamit a kardunk.
És hogy ér-e az valamit,
Mit együtt kezdtünk és akartunk.

Titok vagy, ős Titok, tudom én,
Velem együtt és a világgal,
De egy percnyi szeszélyedért
Mégsem égek el hiú lánggal.

Együtt kezdtük, vihar-fellegek
Nőttek a fejemre azóta,
Te, Isten, te, Titok, közös
Bűnünk volt minden bűnös nóta.

Mikor még mint kicsi nebuló,
Templomban diktáltam a zsoltárt,
Már akkor bűntársam valál,
Már akkor is fölbujtóm voltál.

Éreztem viharos kezedet,
mely fiatal hajamat tépte:
Te voltál az elindítóm
S kell, hogy te légy utamnak vége.

Az én ügyem a te ügyed is,
Hogyha hívedet meg nem tartod,
Nem hisz benned majd senki sem:
Isten, Titok, elő a kardod

Midőn mosolygó bölcsességedet
Belém enyelgi szép epistolád,
Melyet barátunk, Horvát érdemelt,
Melyben Horáccal fested a mezőt
S annak szelíden bájoló nyugalmát,
Vigabban érzek s boldogabb vagyok.
Szebbnek találom puszta lakhelyem,
Kertem virági szebben illatoznak,
Szebben nevetnek szőlőm fürtjei,
És kazlaimnak árnya hívesebb.

Igen, de minthogy minden verselők
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong;
Midőn körültem minden él s örül,
S újabb meg újabb érzelemre gyújt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kívánhat-é még többeket szemem?

Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel
Virághoz együtt ballagunk karöltve,
S a bölcs öregtől új lelket veszünk!
Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,
Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,
S vidám szabadság s tréfa a szakács;
Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához
És mindazokhoz, kik barátaink,
S velünk egyenlőn tudnak érzeni.
Hol majd hazánknak ó s új dolgait,
Majd a világnak főbb történeteit
Száguldjuk által, és mustrára intjük
A föld királyit s büszke nagyjait;
Vagy majd Kopernik égi útjain
Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,
És a világok systemáit oldjuk;
Majd a morálnak mély törvényein
Platónkkal újabb s szebb respublikákat
Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust
Lehozzuk embert boldogítani.

Ha azt megúnjuk, mert mindent megún
Az ember, s édes a változtatás,
Szemünk legelhet Thespis bájvilágán
S a táncolóknak szárnyas rendein,
Szívünk örömre olvadozva repdez
A zengzeteknek szép koncertjein;
S ha kell, közel van kert, szőlő, liget,
Horáccal untig ott kapálhatunk,
S nevetni fognak ott is a bohók.

Mi kell tehát több? Élni és örülni
S használni célunk, nem pedig heverni;
S a bölcs nyugalma háboríthatatlan
A pesti bálban s csörtetés között,
Mint a magányos rejtek árnyain.

Nyugodni, enni, inni és alunni
Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tűkröztetheti.

Van itt is ember, mondd, de millyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz,
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mindazt, aki boldogabb.
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom,
S aszott kezéből lesni sültemet?
Nem szebb-e Pesten vígan perleni
Werbőczi hajló nyelvén, és merészen
A szent igazság mellett harcra kelni?

Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körűlte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti,
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.

Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcseségnek titka és jele.

Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman
Barátid édes társaságiban,
S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk, s testünk nem beteg,
Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek? -
Így ír, így érez, így él most barátod,
Ki téged, édes Miskám, megkeres
Az új Zephyrrel s első fülmilével,
S veled csevegni és nevetni fog.

[1815]

Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdőn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termő magokat vetettek.