Vad gondolatom egyszerre előkerül,
Boncolgatnám, de ő, erre elmenekül…
Gondolkozni próbálok, de képtelenül…

Szólt-e nekem még a régi dalom,
Múlt-e már bennem, régi fájdalom?
Gondolataim persze űznek, csak egyre,
Az a megoldás, hogy menjek, fel, hegyemre?

Hogyha eredendő bűnünk a létünk,
Akkor bennünk lelhető minden vétkünk!
Lehet, hogy van, és nagyon szép az Éden.
De nekem nincs, lent lakok az alvégen…

Hódolok én a régen-múlt időknek,
Hogy tegyek eleget tévedéseknek?
Bűnös vagyok? Vessetek a férgeknek!

Érzéseim vannak, megvannak jóra, a rosszra,
Mit tegyek, hiába vagyok a magam bírója?
Hallgatom verdeső szívhangomat, virradóra…

Van nekem bizonyos csendem, maga a képzelet,
Azzal suhanok a fájdalom folyamom felett!
Vigaszt várok én, sőt sokat vártam már... eleget.

Rövid az élet, kevés benne a boldogság,
De, van büntetés: oly' bősz a boldogtalanság…
Bűnös lét, maga...göröngyös járhatatlanság.

A múltam és vétkeim megvannak a fej-képkeretben,
Mi kellett volna, hogy én ne legyek bűnös? Képzeletben!

Az út végén, nem lehet tudni, hogy mi vár,
Ősünk is mind, fent... a csillagösvényen jár.
Csak madárnak szabad út, a látóhatár…

Őszülök és a bűnökért, biztosan felelnem kell,
Pont, mint másoknak, büntetlenül és sem mehetek el.
Életemben léptem én mindenféle, jó-rossz útra,
Többször is előfordult, hogy eltévedtem… tévútra!
A saját hegyeim közt is kóboroltam, megismerni nagyon vágytam,
De elmúlik az élet, és lehet a vétkektől én semmit sem láttam!

Bizony, az úgy van, hogy menni kell folytában egy életen át
De, van, aki csak nézheti belülről, háza vakablakát…
Én helyben vétkezve toporogtam? Menni kell életen át…

Vecsés, 2016. július 1. – Kustra Ferenc József

Nem egy perc, de már évek, Nusi!
Igen hiányollak, kis Husi.
Elmentél, itt hagytál,
Búcsú! Nem fáradtál…
És biz’ már nincs is meg a bungi!

Te kinevetsz… csókra vágyódót.
Te kinevetsz… mint ezt megírót.
Legalább tudatnád,
Hogyha tán’ akarnád…
Pedig képviselted… állandót.

Nem töltünk együtt, vad éjszakát?
De, hallom lelkem nagy sikolyát…
Nem jelentek semmit?
Legalább egy kicsit?
Mi nem élünk át már… ágycsatát.

Vecsés, 2022. október 7. – Kustra Ferenc József – íródott: ROMANTIKUS limerik csokorban.

Konklúzió Tankákban:

Mikor a bántó zajt csend szövi át…
Mikor sokágú villám elvakít…
Mikor menekülünk a folyón át…
Mikor az ég, a létből kiszakít…

Ha majd úgy érezzük, nincs már tovább…
Ha nem jó az, hogy neked tenni kell…
Ha majd úgy véljük, hogy így ne tovább…
Ha itt az idő és már menned kell…
*

Érzések, élet?
Érzés nélkül nincs élet!
Érzés hatalmas…
Tedd, amit érzel, csináld,
Különben élted, zilált!
*

Érzéssel teli?
Érzés vezeti éltet!
Érzés szabadság?
Hogyha az élted, zilált
Tedd, amit érzel, csináld!
*

Érzés teli vagy?
Érzésed, irányítód!
Érzés elural?
Tégy Te úgy, ahogy érzed,
Más érzést nem kell kérned!

Vecsés, 2014. június 4. – Kustra Ferenc József

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

Pókháló-fátyolba szövi lelkemet az időm…
Tűröm, mert gondoltam, talán van még elég időm,
A nagy kérdés fenn áll, és az, az, hogy a múltról, hogy érzek,
Lehet fénytelen, kifakult, de… halovány emlékképek?

Elgondolkoztam és ennek szárnyán repül a képzeletem,
Előbányászom magamból az összes régi emlékképem…
Gondoltam, sok még az én időm, ha én úgy akarom…
De csak pókháló-fátyol vastagodik, én meg hagyom...

Éjfélig kell visszamenni, az álomházba beszöknöm,
És mint egy régi kísértetkastélyba, én beköltözöm.

Elő is jön, élet szépítgette sok emlék.
A múltba bizony, ha tudnék, úgy visszamennék!
Ennyi ésszel kezdeném én mind, elölről,
Most majd, futnék lefele a dombtetőről…
Életemben végül is, megmászni, egy dombot sem tudtam,
Pedig harcoltam, küszködtem, homokból is várat gyúrtam…
*
A múlt feltépi
Zárját, és megjelenik.
Kísért, felfedez.
Múltat lehet lezárni,
Nem lehet benntartani.
*
A múlt a részed,
Mindig szembe jön veled!
Míg élsz, nem ereszt!
Bárhová is mész, követ,
És lehet, mit ad, löket!
*
Ami volt az volt!
Mi megtörtént, megtörtént!
Nem lehet mosni…
Fennmaradnak a vádak,
És dicséretek… mának!
*
Én visszamennék,
Maradni úgysem lehet.
Látogatóba.
*
Idő kereke
Vissza nem tekerhető!
Átgondolhatnám.
*
Elszállnak évek,
Elrepül az élet!
Emlék megszépül.
*
Hogyha hóvihar veri és beborítja felszínt,
Vagy jégeső éri, és ez ad sok villámló szint,
Akkor is örömmel őrzi emlékeit a szőke Tisza,
Vizén ringó dallammal csak mesélget, történelme, múltja…
Mindig is a jövő irányába kanyarog medre, az útja.
Neki ez volt, ez most és ez lesz jövőre is élte, a múltja…
Bármilyen a lét, emberi létnek is csak egy az útja,
Még akkor is, ha az úton az ember csak egy figura!
*
Szívemben évek
Lángolnak, madárdal zeng…
A kigyúlt fények!
*
Néma szürkeség,
Gomoly-füstös messzeség.
Múltunk ködbe vész…
Csendes fájdalom kiált.
Fájdalom nyila talált.
*
Gondolatok tán’
Néha, úgy visszajárnak…
Fény a múlt egén.
*
Nem akarsz a múlttal foglalkozni? Hiszen beléd van épülve!
Ha nem így lenne, nem is lennél ember… nem léteznél nélküle.
Ismered vagy sem, jön idő, rád borul az éjszaka fátyla,
És öregen már hiába nyílik csókos ajkad imára…
Múlt nélkül is élsz, de nulla vagy, az élet semmi grafikonján,
Bárha még fellelhetők korhadt kerítés lécek… élted útján.

Vecsés, 2014. november 21. – Kustra Ferenc József– Íródott: versben, tankában, haikuban… és önéletrajzi írásként.