Ködbe burkolóznak
a hatalmas ormok,
ahova feljutni
oly nagyszerű dolog.
Fentről a magasból
hogyha letekintesz,
lélegzeted eláll,
oly gyönyörű táj ez.
Óriási fenyők
amerre csak nézel,
susognak teneked
fülednek sem hiszel.
A Csorba tónál is
álljál meg egy kicsit,
megláthatod ott a
tájnak szépségeit.
A hegy belsejében
pompás barlang bújik,
cseppkövek csillognak,
ott csoda rejtőzik.
A sok szépség láttán
jó érzés tölt majd el,
találkozhattál a
csodás természettel.
a hatalmas ormok,
ahova feljutni
oly nagyszerű dolog.
Fentről a magasból
hogyha letekintesz,
lélegzeted eláll,
oly gyönyörű táj ez.
Óriási fenyők
amerre csak nézel,
susognak teneked
fülednek sem hiszel.
A Csorba tónál is
álljál meg egy kicsit,
megláthatod ott a
tájnak szépségeit.
A hegy belsejében
pompás barlang bújik,
cseppkövek csillognak,
ott csoda rejtőzik.
A sok szépség láttán
jó érzés tölt majd el,
találkozhattál a
csodás természettel.
azt hittem veled végre minden más lesz,
azt hittem veled boldog lehetek,
azt hittem hogyha megérkezel hozzám
veled élem le egész életem.
Azt hittem elhozod majd a tavaszt hozzám
de csak hideg,fagyos tél jutott nekem
lábam elfagyott,hajam csupa dér lett,
már a szívem is elgémberedett.
Menj messzire tőlem,vissza se nézz többé
hiszen engem már úgysem érdekelsz,
boldogságod talán máshol megtalálod ,
isten áldjon meg,hűtlen kedvesem!
Megtaláltam
boldogságom,
két szemed a
gazdagságom.
Szemed tükrén
hogyha látom,
a szerelmed
nem csak álom!
boldogságom,
két szemed a
gazdagságom.
Szemed tükrén
hogyha látom,
a szerelmed
nem csak álom!
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Ruhája dísz, ajka rubint,
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .
Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.
Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.
Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.
S mint napsütés az égen áll.
A fojtott légben bent és kint
Émelyítő parfőmje száll . . .
Obeliszkként áll mindenütt,
Tömjénezik haját, szemét,
S ő együtt kacag ott velük.
Tanyája minden söpredék.
Engem nem ámítsz kékszemű
Karcsú testű virág álom,
Szép vagy és mégis keserű.
Én azt a szép leányt várom,
Akit a lelkéért szeretek,
S felemel, hogyha süllyedek.