Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.

Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.

Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,
imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.
Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,
s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.
Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,
s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.
Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,
s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.
Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,
hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.
S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem
magamban azt a békességet, amit régóta keresek.
Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,
s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.
Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!
Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,
hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.
Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,
mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.

Az okos vakond tette jól, hogy elásta magát.
Nem látja, hogy kifordult magából ez a világ.
Sassal a hátán felismered a repülő nyulat.
Elzüllött világunkban, csak a dögevő mulat.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Hattyú borzolja tollait.
Élvezi álma perceit.
Feketére festi az est.
Csillagok tartanak mécsest.

Csillanó víztükör alatt,
egy kis hal csendesen haladt.
Tudomást sem vett arról,
hogy figyelem a partról.

Szeretem nézni a tavat.
Éj, és lelkem közt ver hidat.
Hiszen lehet fű, fa, vagy ég.
Mindenben ott van a szépség.