Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.

Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.

Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.

Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.

Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.

Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.

Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.

Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.

Sosem szabadna annyira szeretni,
hogy önzetlen adod teljes szívedet,
mert aki ilyen forrón tud szeretni,
az egyetlen bántó szótól is remeg.
Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,
és a vad vihar az ágát tépi meg,
s jajongva sír a késő éjszakában,
a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.
Sosem szabadna elhinni mindent,
hisz az élet egy viharos sziget,
hol pihen a test, de sajog a lélek,
amíg nyugalmad végre megleled.
Sosem szabadna feledni mindent,
s az utolsó percig hinni kellene,
hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,
egyszer talán még színes is lehet.
Sosem szabadna csüggedni, sírni,
csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!
Amíg egyet is dobban a szívünk,
hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!

Végtelen hosszúnak tűnnek a percek
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.

Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.

Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.

Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.

Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!

Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.

Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.

Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.