Idő 
Értékelés 
Értékelés Otthon, Svédországban, nagyon
szegény körülmények közt nőt fel,
és már tizennégy éves korában
elvesztette gyári munkás apját,
ki spanyol influenzában hunyt el.
De tehetsége már mint gyermek
játszó társai közt megnyilvánult.
Velük együtt az utcán színészkedett,
és ő, szereplő úgymint rendező,
mint egy kis zseni, intézkedett.
Első jelentőséges munkáját mint
modell női kalap szalonnak végezte,
mely a legdivatosabb kalapokat árulta.
Katalógusban jelentek meg képei,
melyben fedett fejét és bájos arcát
minden jómódú és divatos hölgy
jóváhagyással és csodálattal bámulta.
Ott látta meg először egy filmrendező,
ki új és fiatal tehetségekre vadászott,
s így kezdődött a csoda mely róla jellemző.
Ettől kezdve felgyorsult az idő: szerepelt
egy rövid filmben. Szín játszó órákra járt,
és még alig volt húsz éves mire nevét s képét
film plakátokon az egész nép megcsodálta.
Először két svéd, aztán egy német filmben játszott.
Akkor már Amerikában is hallottak róla, hol
Louis B. Mayer úr Grétát Hollywood részére
mint újonnan felfedezett csoda megkívánt.
S emígy szált az üde és fiatal sztár hajóra
hogy bűvöletével meghódítsa egész Amerikát.
Hollywood volt az új földi paradicsom, hol
a sikert és a vagyont mint erény tekintették,
és vonzó ereje ő rá is kétségtelenül hatott,
az a mesebeli és csillagokkal díszített világ,
hol pénzes és szivaros pasasok uralkodtak.
A telefon állandóan csengett. Sürögtek
forogtak, s lelkesen s hangosan folytak a viták.
Ide pottyant be jóhiszeműen és ártatlanul,
de rögtön kezelésbe vették Mayer úr emberei,
és kezdődtek a követelmények és a próbák.
A csendes filmeknek ő lett az új sztárja,
melyekben zafír kék szemével beszélt,
mert itt valóban a szónál többet ért a tét.
Néha lesütötte hosszú szempillás szemét,
Aztán ámulattal kitágult a pupillája.
Ehhez hozzá fűzött egy mosolyt mely
a rajongás és az örömről tanúskodott.
Vagy összeszűkültek szemei mint egy cirmos
doromboló macskáé, amely a kényelemnek
teljes testével és bizalmával átadta magát.
A szerepek jöttek-mentek, Az Asszony és
az Ördögtől a Titokzatos Nőig és A Csókig.
Kedvenc szereplő társa John Gilbert volt,
kibe beleszeretett és kivel összeköltözött.
Ez volt nagy szerelmének leghasznosabb bére
és a boldogság és szeretetnek legkiválóbb éve.
Aztán elkezdődött a hangos film korszaka,
melyben meg volt kívánva hogy beszéljen.
Hangja kissé mélyebb volt a szokottnál, de
sokan ezt rejtelmesnek és csábítónak vélték.
Most már világszerte rengeteg rajongói
írtak neki, és fényképét és autogramját kérték,
de mindenen kívül, Grétának visszahúzódó
volt a természete, és nem szeretett nyilvános
helyzetekben megbámulva belekeveredni.
Ismert idézete az volt hogy “hagyjatok békén!”
Azt hogy mennyire szerették a filmjeit ő nagyon
is helyeselte, de azon kívül az ő élete csak
magáé volt, melyet senkinek sem engedte
hogy bármi módon bármivel is megterhelje.
Végül is váratlanul megszakította a karrierjét,
még mielőtt az öregedés jelei mutatkoztak.
New Yorkba költözött, hol maga ízlése szerint
élt és öltözködött. Sállal leplezte az arcát és
napszemüveget hordott, és mint egy inkognitó
száműzött járta be a nagy város számtalan utcáit.
Különböző műalkotásokra költötte vagyonát, Köztük
Renoir, Rouauld, Kandinsky és Bonnard festményei.
Nyolcvannégy éves korban halt meg és a hagyatékát
több millió dollárra saccolták a műértők béresei.
szegény körülmények közt nőt fel,
és már tizennégy éves korában
elvesztette gyári munkás apját,
ki spanyol influenzában hunyt el.
De tehetsége már mint gyermek
játszó társai közt megnyilvánult.
Velük együtt az utcán színészkedett,
és ő, szereplő úgymint rendező,
mint egy kis zseni, intézkedett.
Első jelentőséges munkáját mint
modell női kalap szalonnak végezte,
mely a legdivatosabb kalapokat árulta.
Katalógusban jelentek meg képei,
melyben fedett fejét és bájos arcát
minden jómódú és divatos hölgy
jóváhagyással és csodálattal bámulta.
Ott látta meg először egy filmrendező,
ki új és fiatal tehetségekre vadászott,
s így kezdődött a csoda mely róla jellemző.
Ettől kezdve felgyorsult az idő: szerepelt
egy rövid filmben. Szín játszó órákra járt,
és még alig volt húsz éves mire nevét s képét
film plakátokon az egész nép megcsodálta.
Először két svéd, aztán egy német filmben játszott.
Akkor már Amerikában is hallottak róla, hol
Louis B. Mayer úr Grétát Hollywood részére
mint újonnan felfedezett csoda megkívánt.
S emígy szált az üde és fiatal sztár hajóra
hogy bűvöletével meghódítsa egész Amerikát.
Hollywood volt az új földi paradicsom, hol
a sikert és a vagyont mint erény tekintették,
és vonzó ereje ő rá is kétségtelenül hatott,
az a mesebeli és csillagokkal díszített világ,
hol pénzes és szivaros pasasok uralkodtak.
A telefon állandóan csengett. Sürögtek
forogtak, s lelkesen s hangosan folytak a viták.
Ide pottyant be jóhiszeműen és ártatlanul,
de rögtön kezelésbe vették Mayer úr emberei,
és kezdődtek a követelmények és a próbák.
A csendes filmeknek ő lett az új sztárja,
melyekben zafír kék szemével beszélt,
mert itt valóban a szónál többet ért a tét.
Néha lesütötte hosszú szempillás szemét,
Aztán ámulattal kitágult a pupillája.
Ehhez hozzá fűzött egy mosolyt mely
a rajongás és az örömről tanúskodott.
Vagy összeszűkültek szemei mint egy cirmos
doromboló macskáé, amely a kényelemnek
teljes testével és bizalmával átadta magát.
A szerepek jöttek-mentek, Az Asszony és
az Ördögtől a Titokzatos Nőig és A Csókig.
Kedvenc szereplő társa John Gilbert volt,
kibe beleszeretett és kivel összeköltözött.
Ez volt nagy szerelmének leghasznosabb bére
és a boldogság és szeretetnek legkiválóbb éve.
Aztán elkezdődött a hangos film korszaka,
melyben meg volt kívánva hogy beszéljen.
Hangja kissé mélyebb volt a szokottnál, de
sokan ezt rejtelmesnek és csábítónak vélték.
Most már világszerte rengeteg rajongói
írtak neki, és fényképét és autogramját kérték,
de mindenen kívül, Grétának visszahúzódó
volt a természete, és nem szeretett nyilvános
helyzetekben megbámulva belekeveredni.
Ismert idézete az volt hogy “hagyjatok békén!”
Azt hogy mennyire szerették a filmjeit ő nagyon
is helyeselte, de azon kívül az ő élete csak
magáé volt, melyet senkinek sem engedte
hogy bármi módon bármivel is megterhelje.
Végül is váratlanul megszakította a karrierjét,
még mielőtt az öregedés jelei mutatkoztak.
New Yorkba költözött, hol maga ízlése szerint
élt és öltözködött. Sállal leplezte az arcát és
napszemüveget hordott, és mint egy inkognitó
száműzött járta be a nagy város számtalan utcáit.
Különböző műalkotásokra költötte vagyonát, Köztük
Renoir, Rouauld, Kandinsky és Bonnard festményei.
Nyolcvannégy éves korban halt meg és a hagyatékát
több millió dollárra saccolták a műértők béresei.
A búzamezők
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Bőrszín nélkül, pigmentált nélküli sors
Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk.
Nem kell a testünknek szín,
Csak mi szín nélkül legyünk.
Egyenlők leszünk.
Sorsunk összefonódva
Békén élhetünk,
Végre tán boldogok lehetünk.
Száll a dal, peng a gitár,
Száll a dal, röpíti a vágy.
Barna bőrünket elviszi
Egy szürke kis szárnyú madár.
Istenem, hát mért van gyűlölet!
A sötét fellegek felett
A napfény megpihen.
A parkban a padon te is mellém ülhetel.
Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk.
Nem kell a testünknek szín,
Csak mi szín nélkül legyünk.
Egyenlők leszünk.
Sorsunk összefonódva
Békén élhetünk,
Végre tán boldogok lehetünk.
Száll a dal, peng a gitár,
Száll a dal, röpíti a vágy.
Barna bőrünket elviszi
Egy szürke kis szárnyú madár.
Istenem, hát mért van gyűlölet!
A sötét fellegek felett
A napfény megpihen.
A parkban a padon te is mellém ülhetel.
A táj felett megültek
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled
valami mást kerestünk
mind a ketten
te igás lovat
én szeretőt
egyikünk sem az volt
aminek a másikat vártuk
és nem lobbant fel
egyikünkben sem
a rőzselángunk
miközben
egy asztal mint
sanda spicli bennünket
figyelt
tudtuk hogy
talákozásunk
nem lesz több ilyen
te kínodban nevettél
mielőtt felálltunk
nem szóltam én sem
nem tiltakoztam
hideg őszünk lesz
azt hiszem
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled
valami mást kerestünk
mind a ketten
te igás lovat
én szeretőt
egyikünk sem az volt
aminek a másikat vártuk
és nem lobbant fel
egyikünkben sem
a rőzselángunk
miközben
egy asztal mint
sanda spicli bennünket
figyelt
tudtuk hogy
talákozásunk
nem lesz több ilyen
te kínodban nevettél
mielőtt felálltunk
nem szóltam én sem
nem tiltakoztam
hideg őszünk lesz
azt hiszem
Hétköznapi pszichológia (Hol a problémamegoldás?)
Régebben én voltam a még élő múltam,
Mára, főként a jelenembe avultam...
Régebben én voltam a még élő múltam.
(HIAQ)
Tüzes lét, élénk múlt,
Hitvány jelenemben avult.
Anno boldog voltam.
*
Az életem tanítgatott engem, de főként, balgán remélni,
Azt meg máig nem is értem, mért kellett nekem elnézést kérni?
A fűben akkor is fényes hátú bogarak rohangáltak,
Én meg reméltem, hogy segítenek a mezőgazdaságnak…
Régen még reméltem,
Ám korán hoppon maradtam.
Sorsom elbánt velem.
*
De aztán az élet-házamba, betette a kezét a mese-élet farkasa,
Vele azonnal úgy jártam, -be is jött- mint mesében a jóhiszemű malacka…
Ujjnyi tépőfogait magával hordta,
Lelkemet ezekkel, szét is marcangolta.
Mára már nincsen bennem lélek, ami még marcangolható,
De ő tudja, hogy a rettegésem, hogyan is fokozható!
(sedoka)
Létem vagy sorsom?
Elvette kit szerettem,
S a többi közelállót.
Szeretteimtől
Korán megfosztott engem.
Kettétörte életem.
*
Én szerencsétlen, az óta saját labirintusomban élek,
A napjaimat kiteszi, hogy folyvást esdek, kegyelmet kérek…
Én szerencsétlen, az óta saját labirintusomban élek.
(apeva)
Így
Tellik
Bánatban
Sok-sok napom.
Kegyelmet esdek.
*
A sorsom nagyon pudvás, mint a régi fekete retek,
Hogy elhagyná már a létemet, jelet fel nem fedezek!
Azt mondja a sorsom, hogy meg vagyon írva: eltűrni!
E szenvedés alatt, mást tenni? Nem látszik enyhülni…
Sorsom írva kaptam,
Elviselnem kell mit rám rótt.
Szenvedés nem lanyhul.
*
Néha látom én is, hogy a napocska igen fényesen rám is süt,
De hamar vége, mert a létem a végzetem és árnyéka... leüt!
Az utamon keresem magamat, mert érzem... vagyok az elveszett lélek,
Az ellenségem uralkodik, őt persze nem fogják vissza semmi fékek…
Útvesztőn járok,
Nem találom magamat.
Létem lesz a végzetem.
Tévúton megyek,
Létem lesz a végzetem.
Elveszett lélek vagyok.
*
Láttam már néha, hogy a felhők között villannak az ég, csodás szép kékek.
Végzetem a létem, hogy örülhetnék, ha csak néha villannak a kékek?
Láttam már néha, hogy a felhők között villannak az ég, csodás szép kékek.
Ritkán villan fény rám.
Soha már nem leszek boldog?
Létem a végzetem?
*
A labirintusnak, azt vélem, hogy momentán zárva a kijárata,
Az életemben, olyanok a körülmények, mind életem bánata...
A labirintusnak, azt vélem, hogy momentán zárva a kijárata.
Életem csak bánat,
Útvesztőből nincs kijárat.
Magány őrzi zárkám.
*
A vörös ködöm rátelepszik a lelkemre,
Nincsen is más, menjek fel végleg a mennyekbe?
A vörös ködöm rátelepszik a lelkemre…
Gyász,
Lelkem
Fedi már
Nagyon régen.
Mennybe kell mennem?
*
A világ bizony nézve, talán csak annyit lát, hogy egy szép, bokros kertben lakok,
Azt nem tudják, hogy, ez egy labirintus, itt élek és elátkozva lakolok…
A világ bizony nézve, talán csak annyit lát, hogy egy szép, bokros kertben lakok,
Ki csak kertem látja,
Nem látja lelkem zárkáját.
Bűnhődöm... átoktól.
*
Érzem, ezt a tetves, fagyott élet telet, kitartok, még egy kicsit bírnom kell,
És előkerül a szerencsém is, aki tudja, nekem végre kegyelem kell!
Még egyelőre, csak nézek a világra nagyon jogosan megorrontva,
Mi a fekete fényt rám ontja, de már érzem, hogy jön… fehér fényt rám ontva.
Bánat szülte álmokban, minden éjjel, szeretetben kiteljesedek,
A bánattal teljes matt-fénytelen napokban, egész nap buzgón esdek…
Szép álmom még van,
Bútól matt napjaimban
Szebb jövőt esdekelek.
Álmom reményt ad,
Bús napjaimban esdek.
Jöjjön már a kék madár!
*
Sívárósodott világomban beszűkült pupillás szemekkel,
Átbandukolni létből az életbe… úgy vágyok, szeretettel…
Sívárósodott világomban beszűkült pupillás szemekkel.
Vecsés, 2016. március 27. – Szabadka, 2018. július 22. – Kustra Ferenc József– A verset én írtam, alá a HIAQ –t, az apevát és a sedoka –t, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: „Sorsom, előre írva…”
Régebben én voltam a még élő múltam,
Mára, főként a jelenembe avultam...
Régebben én voltam a még élő múltam.
(HIAQ)
Tüzes lét, élénk múlt,
Hitvány jelenemben avult.
Anno boldog voltam.
*
Az életem tanítgatott engem, de főként, balgán remélni,
Azt meg máig nem is értem, mért kellett nekem elnézést kérni?
A fűben akkor is fényes hátú bogarak rohangáltak,
Én meg reméltem, hogy segítenek a mezőgazdaságnak…
Régen még reméltem,
Ám korán hoppon maradtam.
Sorsom elbánt velem.
*
De aztán az élet-házamba, betette a kezét a mese-élet farkasa,
Vele azonnal úgy jártam, -be is jött- mint mesében a jóhiszemű malacka…
Ujjnyi tépőfogait magával hordta,
Lelkemet ezekkel, szét is marcangolta.
Mára már nincsen bennem lélek, ami még marcangolható,
De ő tudja, hogy a rettegésem, hogyan is fokozható!
(sedoka)
Létem vagy sorsom?
Elvette kit szerettem,
S a többi közelállót.
Szeretteimtől
Korán megfosztott engem.
Kettétörte életem.
*
Én szerencsétlen, az óta saját labirintusomban élek,
A napjaimat kiteszi, hogy folyvást esdek, kegyelmet kérek…
Én szerencsétlen, az óta saját labirintusomban élek.
(apeva)
Így
Tellik
Bánatban
Sok-sok napom.
Kegyelmet esdek.
*
A sorsom nagyon pudvás, mint a régi fekete retek,
Hogy elhagyná már a létemet, jelet fel nem fedezek!
Azt mondja a sorsom, hogy meg vagyon írva: eltűrni!
E szenvedés alatt, mást tenni? Nem látszik enyhülni…
Sorsom írva kaptam,
Elviselnem kell mit rám rótt.
Szenvedés nem lanyhul.
*
Néha látom én is, hogy a napocska igen fényesen rám is süt,
De hamar vége, mert a létem a végzetem és árnyéka... leüt!
Az utamon keresem magamat, mert érzem... vagyok az elveszett lélek,
Az ellenségem uralkodik, őt persze nem fogják vissza semmi fékek…
Útvesztőn járok,
Nem találom magamat.
Létem lesz a végzetem.
Tévúton megyek,
Létem lesz a végzetem.
Elveszett lélek vagyok.
*
Láttam már néha, hogy a felhők között villannak az ég, csodás szép kékek.
Végzetem a létem, hogy örülhetnék, ha csak néha villannak a kékek?
Láttam már néha, hogy a felhők között villannak az ég, csodás szép kékek.
Ritkán villan fény rám.
Soha már nem leszek boldog?
Létem a végzetem?
*
A labirintusnak, azt vélem, hogy momentán zárva a kijárata,
Az életemben, olyanok a körülmények, mind életem bánata...
A labirintusnak, azt vélem, hogy momentán zárva a kijárata.
Életem csak bánat,
Útvesztőből nincs kijárat.
Magány őrzi zárkám.
*
A vörös ködöm rátelepszik a lelkemre,
Nincsen is más, menjek fel végleg a mennyekbe?
A vörös ködöm rátelepszik a lelkemre…
Gyász,
Lelkem
Fedi már
Nagyon régen.
Mennybe kell mennem?
*
A világ bizony nézve, talán csak annyit lát, hogy egy szép, bokros kertben lakok,
Azt nem tudják, hogy, ez egy labirintus, itt élek és elátkozva lakolok…
A világ bizony nézve, talán csak annyit lát, hogy egy szép, bokros kertben lakok,
Ki csak kertem látja,
Nem látja lelkem zárkáját.
Bűnhődöm... átoktól.
*
Érzem, ezt a tetves, fagyott élet telet, kitartok, még egy kicsit bírnom kell,
És előkerül a szerencsém is, aki tudja, nekem végre kegyelem kell!
Még egyelőre, csak nézek a világra nagyon jogosan megorrontva,
Mi a fekete fényt rám ontja, de már érzem, hogy jön… fehér fényt rám ontva.
Bánat szülte álmokban, minden éjjel, szeretetben kiteljesedek,
A bánattal teljes matt-fénytelen napokban, egész nap buzgón esdek…
Szép álmom még van,
Bútól matt napjaimban
Szebb jövőt esdekelek.
Álmom reményt ad,
Bús napjaimban esdek.
Jöjjön már a kék madár!
*
Sívárósodott világomban beszűkült pupillás szemekkel,
Átbandukolni létből az életbe… úgy vágyok, szeretettel…
Sívárósodott világomban beszűkült pupillás szemekkel.
Vecsés, 2016. március 27. – Szabadka, 2018. július 22. – Kustra Ferenc József– A verset én írtam, alá a HIAQ –t, az apevát és a sedoka –t, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: „Sorsom, előre írva…”
