Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Szeretsz Te még engem,
Ha szíved, úgy fáj, mint enyém,
Felülsz a vonatra és robogsz hozzám,
Az a csók amit adtál, nekem, elárulta,
Hogy él még a remény, éreztem én.

Öleltél, csókoltál, símogattál,
Mint ifjú korunkban rég,
Ezt elfeledni nem lehet,
Hiába mondanád, nem szeretsz,
Én nem hiszem el, soha Neked!

Ugye szeretsz engem,
Akkor is, ha titkolod,
Az én szívemből,
El nem szökhetsz,
Bárhogy is akarod.

Nem hiszem, hogy jó volna,
Mert tudom, hogy szeretsz,
Én szeretlek nem titkolom,
Hát akkor ne tedd Te sem.

Ha nem lehetünk mindig
Egymás karjaiban,
Azért, ha néha találkozunk,
Csókra-csókot adunk.

Boldogság és öröm
Egymásnak kevés jut,
Ölelésünkből nehezen
Fájón szabadulunk.

Ha látod ezt a szenvedést és nincs hozzá szavad
csak egyet kérdek tőled én:Istenem!Merre vagy?
Mondd!Mért hozol rá szenvedést ki nem vétett neked?
Mért nem nyújtasz feléje segítő kezet?

Míg ártatlanok szenvednek,dőzsöl a gonosz,
s gyilkosok,zsarnokok helyett ártatlan lakol.
Míg gyógyszerekre nem telik,más kincseket rabol,
börtönből lesz mennyország s a kórházból pokol!

Nézd a gyönge gyermeket! A szenvedő szülőt!
S hívd magadhoz helyette a semmirekellőt!
S ha megteszed,hát elhiszem hogy itt vagy,s létezel,
s cserébe minden este imádkozom neked!