Gyertyafényes nyári estén
Egymás karjaiban kettecskén
Megbújunk a Holdfényes
Csillagszőnyeg alatt
Tiszta az égbolt
Felhő semmit nem takar
Hallgatjuk egymást
És a tücsök zenekart
Ki rockot zenél
Szívünknek jót akar
Az hevesen dobol

Csillagok hunyorognak
Nevetve kacsintgatnak
Tetszik nekik e pár
Ki most egymásra talált
Hív bennünket sétára
Egy jó sétakocsikázásra
Előállt már a Göncöl szekér
Elvisz bennünket a tejútra
Majd onnan a nász útra

Halkul a tücsök zene
Figyelni már nem tudunk
Csak egymás fele
Gondolatunk messze jár
Szívek Ámorán
Nyári szerelem mámorán

Mikor megismertelek csak egy volt
Gondoltam én, de túl gyorsan jött
Megérintettél megremegett testem
Mint mikor zenét hallgatsz és átjárja tested
Puha szád , csókkal összeforrt enyémmel
Remegő szívem szólt
Ő lesz a nagy szerelmem

De már vége, nincs tovább?
Próbáltam harcba szállni szívemmel
Nem, nem kell a nagy szerelem
Nem akarom ,hogy hatalmába kerítsen
Minden találkozás, minden nap
Órának percei fonták körém
Szerelemnek hálóját
Mikor megismertelek csak egy volt
Gondoltam én, de túl gyorsan jött
Megérintettél megremegett testem
Mint mikor zenét hallgatsz és átjárja tested
Puha szád , csókkal összeforrt enyémmel
Remegő szívem szólt
Ő lesz a nagy szerelmem

De már vége, nincs tovább?
Próbáltam harcba szállni szívemmel
Nem, nem kell a nagy szerelem
Nem akarom ,hogy hatalmába kerítsen
Minden találkozás, minden nap
Órának percei fonták körém
Szerelemnek hálóját


De már vége, nincs tovább
Ki póknak hálójába téved, elveszett
De nekem mégis itt van Ö
És én reménnyel teli
Legeltetem rajta szemem és várom
Mint gyermek, ki két markába zárva
Fogta meg a lepkét
De nem tarthatja fogja

De ár vége, nincs tovább..
Tombol bennem a vágy , szerelem
A gondolat mely azt súgja
legyen Ö boldog
Enyém volt még volt
Be töltötte szívemet
Engedd el ha szereted
Nekem végtelen nagy szerelem
Miért is volt jó nekem!

De már vége, nincs tovább?.
Mert még mindig szeretem, végtelen
Valahol jó nekem a maradandó érzelem
Agyam, szívem harcban áll egymással
Álmaim asszonya, szerelmem tündére

De már vége, nincs tovább?
Ki Földre szálltál és megérintettél
Ujjaiddal táncot jártál testemen
Közben mély barázdákat szántva benne
Majd abba elhintve szerelem magját rendre
A beérett termést elvetve újra és újra

De már vége, nincs tovább?.
Szerelemtől szemem nem lát
Csak Téged kíván
Hozzád simulva még érzem
Őrjítő illatod, de szavaid
Mint a rózsának tüskéi
Fájdalmasan belém hatolnak
Már érzem nem szeretsz






De mindez csak volt, nincs tovább?
Én még mindig reménnyel teli
Ölellek és várom, hogy csókod
Mint felragyogó Napsugár
Tiszta és igaz szerelmet hoz
Ellentétben Veled
Csak játszom a gondolattal
Szerelmem, jó lenne még Neked?

De már vége, nincs tovább?
Olykor hiszem még szeretsz!
Mindig Irántad érző szívem, vérző
Reménnyel szerelemmel teli
Ki tudom csatát vesztett már késő
Mivé lett, hová tűnt a nagy szerelem?

De már vége, nincs tovább?
Hová lett a gyakori szó
Mely ajkadat elhagyta?
Fülembe zúg, cseng, Szeretlek!!!
Talán csak szó volt és nem szerelem!
Mint gyermek ki féltve őrzött madarát
Elengedi, szabadságot ad neki

De már vége, nincs tovább?.
A madár ki szabadon repül tudja
Nem volt rab, nem tartották fogva
Aki vigyázott rá édesgette, szeretgette
Életének, szívének egy darabját képezte
Most elengedte mert szerette

Legyél boldog, nincs tovább?
Szívemben mint örök
Marad a szerelem
Mit Irántad őszintén éreztem
Tudom a szív melyet gondoltam,
Hogy enyém, már nem nekem zenél
Vége tudom , már nincs tovább

Miféle út ez a lábam alatt?
Hideg mint Antarktisz jege
Ismeretlen sarkamnak
mint errefelé a szeretet melege.


Száradt fák az út mentén s
szemben jő velem tegnapi magam
Lehajtott fején feketült átok,ami földi
teremtők szeméből a napba sugárzott.


Miféle út ez a lábam alatt?
Száradt fák az út mentén
Idegen szívemnek e táj már
Tündér Ilonám sem lelem én.


Milyen halvány ez a fény?
Itt van az Ősz,halottak évada
Gyűrött száradt koszorúk alatt
A megsemmisült ember maga.


Miféle út ez az én utam?
Pogány tenger hullámai
A hitetlenség szívemhez fért
Hívnám,reszketnék,ha lenne még kiért.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Nézem a képet, olyan ismerős.
Ódon kapu, kikezdte az idő.
Egyik szárnya sarkig ki van tárva,
Szinte hív,: térj be járókelő.
Mit rejteget a régi ház?
A sötét , hideg lépcsőházba lépek,
Rám zúdulnak a szunnyadó emlékek.


Nézem a képet, hol a tízes házszám?
Az is ilyen volt, száz éves talán.
Kopott falak, az udvaron leander,
Végig gang futott a ház oldalán.
Mit rejtett az a régi ház?
Az ifjúságot! Csupán az volt a titka,
Fürgén szaladtam fel a harmadikra.


A vén ház már csak emlékekben él,
Lebontották és új nő a helyében.
Vele tűntek el sorsok, életek,
Új álmok szállnak a budai szélben.
Kik akkor futva koptattuk a lépcsőt,
Ma tán csoszogva járjuk a világot.
Emlékezünk egy régi kapu láttán
Egy másikra, mely minket ifjan látott.