Mint régi tévén az oszciloszkóp
ha szétszaladt s szétesett a kép,
úgy tűnök el én, kaleidoszkóp
bont színes kockákra, és miképp
egy mocsár böffen egyet a pokol
nyel nagyot, s már nem leszek sehol.
Két kézzel szórtam szerte napjaim,
eljátszottam létem, talmi fény
volt reflektor rajtam, az álmaim
nem ébredtek, vágy vitt, a törvény
nem nekem íródott, lelkem, szívem
szabad maradt, hát én így éltem.
Nevetve búcsúztam, hittem vége,
könnyű volt, magamra maradtam,
mert éltem, talán már ezer éve,
lángolva égtem - elfáradtam,
és jöttél, Isten újat teremtett,
más lett a világ, értelme lett.
Élni akarok, érted, miattad,
szeretni, mint még soha-soha,
veled élni, látni mosolyodat,
és ölelni minden éjszaka,
vedd hát két kezedbe létezésem,
szeress - és fogadd el szerelmem.

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.

Délibábos utcán eltűnődve megállok,
Ámulva figyelem, hogy itt is,ott is barátok.
Vállamra borulva megölelnek, köszönnek,
Icipici lelkünknek szavak nem szükségesek
Drága éltünk egymásért, s a barátságért szenteljük,
Napról napra barátságunk egyre szebbé neveljük.
A viharfelhők megjelentek pillanatok alatt,
Kegyetlen közeledésük semmi jót nem tartogat.

A vihar előfutára már hamarabb ideért,
Nagy záporban hullott a tavaszi jég.
Cudar hideg lett, s elkezdődött a harc,
Sompolyogva tört elő a nagy felhőhad.
Igyekeztek,győztek, s a délibáb szertefoszlott,
Keserves sötétség uralta a frontot.
Álltam... s feleszméltem, ez, ami volt, mind csak képzelet,
Teljesen egyedül,más barátok nélkül álltam ott veled.
Ó, csak most jöttem rá, ki az,aki szeret!
Lelkem mélyén én is mindig veled leszek!

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971

Nem ő volt a legszebb, nekem mindig ő marad,
sejtjeimbe élő kép, minden kedves szavad.
idő vasfoga hiába, nem lepheti rozsda.
néha csintalan voltam én, mára sok a borosta.
nem korholtál vagy szidtál soha soha.

Ott csüngtem karodon, mint szárítón a ruha,
erős volt két kezed, s mégis oly lágyan puha.
egy kézzel végezted tovább dolgod szüntelen
a bajokból sem kerültem ki mindig sértetlen,
hányszor megígértem,s leléptem kéretlen.

De nem múlt el nap ne jutottál volna eszembe,
ha valamit teszek vagy csinálok ott a fejembe,
intelmek amiket halkan magadnak suttogtál.
az év egy napján a csokortól elpirultál,
gyermekeid mondták szeretünk, amit mindig is tudtál!