Várj Reám s egyszer megjövök,
Zord hideg télben,ha hull a hó,
A tájat elfedi tejfehér köd,
Néma csendben mint jeges takaró.

Várj ha rügyet bont langyos tavasz,
Lelkem mélyén megtörik a kővé vált világ,
Szívemből távozik,messze száll a panasz,
S helyét átveszi egy tündöklő szép virág.

Sivataggal jő égető forró nyár,
A szívem még lüktet,érzelmekkel tele,
Megüzenem neked:érkezem,várj reám,
Eme perzselő idő megenyhül majd veled.

Borongós,fájdalmas évszak közeleg,
Feledésbe merül,elszürkül a világ,
Az ősz nem kímél,fáknak könnyként hull levele,
Mi szívemből eredt,most elhervadt a virág.

Elfelejtettél,nem vársz többé rám,
Már majdnem sikerült,de most vihar tombol,tép a szél,
Felettem földhalom,elfogytam,mint a nyár,
Csöndesen hull a hó,megjött már a tél...

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!

A házak közt kóbor macska
ténfereg
tarkómon hideg a lámpafény
szeretnélek!

de
gyorsuló idő hurcol szekerén

fent
július csillagai fénylenek
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd

a hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt.

Még karjaiddal melegen átöleltél engem.
Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,
Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.
Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,
Addig volt jó nékem...

Még esténként hallhattam altatódalodat,
Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,
Még imáidban is az Istent kérted értem,
Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,
Addig volt jó nékem...

Még karácsony napján kalácsod ehettem,
Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,
Még hazavártalak mindenhonnan téged,
Még az élet vidám napokat hozott nékem,
Addig volt jó nékem...

Még Anyák napján, neked virágot vihettem,
Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,
Még szemeidből derű és egészség sugárzott,
Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,
Addig volt jó nékem...

Még zengő muzsikaszó felvidított engem,
Még hangjától nem folyt könny szememben,
Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,
Még halálod tőlem örökre el nem választott,
Addig volt jó életem...

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.