Az élet csak alakul rendezetlenül,
Én élem továbbra is rendületlenül.
Várok vonatra, mi visz dicsőség felé,
Ha tudnám, hogy érkezik, már mennék elé.

Pálya mentén, azonban sok a kitérő,
Mi egyenesen tartsa, arra nincs erő.
Kilendül a vonat és dicsőség helyett,
Van az örültek háza, mindenek felett.

Tán’ a világ végére kell vándorolnom?
És talán útközben meg éhen kell halnom?!
A dicsőség út örök jelöltje vagyok,
E vonattal én előbbre nem haladok.

Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József

Elmélkedés: HIAfo –ban…

Föld csak tovább forog.
Világmindenség a berke.
Ott hosszú életek!
*
Rossz, ne képzelegjél.
Nem minden függhet embertől.
Világűrünk örök.
*
Egy. Páratlan párban.
Egy vagy több dologgal együtt,
Az együttműködés.
*
A lényegre gondolj.
Szembejön és úgy ütközni?
Oly’ nagy gondatlanság!
*
A klónok világa.
Ő automata ember.
Vágd el az áramot!
*
Vegyesen jó vagy rossz.
Kerék helyett csak lánctalpak?
Volt ez már, együtt is.

Vecsés, 2017. november 27. – Kustra Ferenc – A HIAQ 3. sora följött első sornak, így először a konklúziót kell-lehet olvasni, aztán a két soros tárgyi leírást!

E szürke ködben nehéz a légzés.
Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,
mintha valami súly volna rajta,
melytől levegőt alig kapok.


Könnyes- párás a lég is köröttem,
mintha lesírná égi könnyeit,
szelet kavar e furcsa félhomályban,
süvítve, sírva sóhajtozik.

Ködharmatos a levél a fákon,
amely sárgultan, elhalva hull,
búcsút intve az őszi világnak,
s avarszőnyegként földre lapul.


Vastag takarót terít a földre
s akárcsak én is, úgy álmodik,
egy sokkal boldogabb, szebb világról,
s közben zizegve sóhajtozik.


Ő is úgy várja, ahogyan én is,
hogy mire ébred könnyebb legyen,
s talán ő is a Jóistent kéri,
hogy könyörüljön a nincstelenen.

Elmúlás helyett életet adjon,
s minden asztalra friss kenyeret,
éhbérek helyett fizetést, munkát,
és egy emberibb, jobb életet.

Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.

Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.

Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.

Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.

Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.

Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.