Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnő képét kergetem.

Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed körűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak, - mint tombol ott.