Nyugszik esti szürkület fátylában
A halk táj, s a berki dal kivesz,
Még csak itt az agg falak körében
Egy tücsök borongva zengedez.
Csend lebeg le fellegetlen égről,
Lassan mén a csorda mezejéről,
És a fáradt földmives halad
Megnyugodni ősfedél alatt.

Itt az erdőkoszorús tetőkön,
Az enyészet töredékiben,
Hol reám a múltból borzalom száll,
Bánat! e dalt néked szentelem.
Búval gondolom, hogy mik valának
Hajdanán e porló maradványok:
Egy tornyos vár állt felségesen
A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok setét kövére
Bút susogva hajlik a repkény,
És a puszta ablak üregén át
Csillog szomorún az esti fény,
Az atyának ott talán könyűje
Áldva perge bátor gyermekére,
Melynek hírsovárgó kebele
Vágyva néze harcnak ellene.

Béke veled! szólt az őszűlt bajnok,
Átövezve hősi karddal őt,
Soha többé, vagy térj győzve vissza;
Érdemeld meg őseid nevét!
És a nemes ifjunak szemébe
Rémitő láng szálla; arca ége
Rózsáknak virító berkeként,
Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harcba
Akkoron röpűlt a dalia,
S mint erdőnek a viharban kellett
Ellenének meghajolnia!
S mint virágos partu ér szelíden
Szállt meg sziklavára teremében,
Az örömkönyűt siró atyát
És ölelve szép menyasszonyát.

Ah gyakorta a szorongó kedves
Erkélyéről néz a völgy felé,
Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
A paripa nyargal, hive jő:
Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
S áll majd halványan, majd elpirúlva;
De mi szende szemeiből szól,
Olyat Petrarc' s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terűlnek
Durván összebonyolúlt füvek,
Ott a billikom vidáman csenge,
Míg a csillagok kiégtenek;
Terhesen vítt harcok diadalma,
És a szent csaták szörnyű kalandja
Míg emlékezetben újra kelt,
Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos
Éj takarja a dicső helyet,
S esti szél nyög búsan, hol erősek
Vígadának áldomás felett;
Ott magányos kórók lengedeznek,
Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek,
Ha riadván a harctrombita
Csataménre pattant az atya.

Elhamvadtak a hatalmas csontok
Immár a borongó föld alatt;
Félig sűlyedt kő alig mutatja,
Hol találták végnyugalmokat.
Mennyi lett játéka a szeleknek,
Sírjaikkal emlékeik is vesztek;
A vitéz kor fénytettei felett
Feledés űz barna felleget.

Igy enyész a élet dicsősége,
S hatalomnak álomképzete!
Igy merűl a gyors idő röptével
Éjbe minden, amit föld szüle!
Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
Halhatatlanság-igérő ének,
Győztes főt koszorúzó babér,
S tett, amelyet érc, márvány dicsér:

Minden, ami bájol, s vággyal tölti
Itt a porban a nemes kebelt,
Eltűnt, mint az őszi nap sugára,
Hogyha vész a láthatárra kelt.
Kik vígan ölelkezének este,
A korány arcokra már bút feste;
A barátság is, s a szerelem
Kéje vész a földről jegytelen.

Édes szerelem! rózsás ösvényed
Pusztaság tövisivel határ,
S te, barátság aetheri világa,
Egy rögtön vihar homályba zár.
Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
A koporsók egyiránt takarnak
Éjbe büszke földuralkodót
S reszketeg fejű zarándokot.

E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám,
"Gondunk leszen lantodra és reád."
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege...
Ah, kiesik az írótoll kezembül:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszú sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozám én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ő, a kedves drága kisleány,
Ő s az élet lakták szívemet;
Mint repkény a fákat, a remény
Átszövé e tündérteremet.

Kisleánykám elment... elvivék...
Most alant a mély házban lakik,
Melynek egyszer elzárt ajtaja
Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánnyal elment életem...
Kikisérte... odakinn maradt,
S elfoglalni régi lakhelyét
Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,
Egy lepusztult ház, bús, laktalan;
Rajt az árva repkény, a remény,
Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs,
Feltörekszik, fel az ég felé...
Oh, csak a rontó kételkedés
Sarját mindig el nem metszené! -

S ki lesz új lakó szivemben, mely
Nemsokára végkép romban áll?
Legfölebb is egy vén remete,
És ez a remete a halál.

Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába repűlt.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!