Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…

Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.

Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.

Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.

Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.

Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…

Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.

Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?

Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…

Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.

Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.

Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.

Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.

Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.

Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.

Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.

Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.

Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.

Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”

Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?

Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?

Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.

Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.

És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?

Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.

Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.


Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!

Pisti, Pircsi homokozik.
Építenek, de jó nekik.
De Pisti ekkor meglátja.
Kis Pircsinek van lapátja.

Csoda lapát, szép piros!
Egyáltalán nem csajos.
Fiúk kezébe való.
Enyém lesz, ez csudijó!

Add nekem a lapátot,
kedvességed nem bánod.
Adok helyette babát.
Fésülheted a haját.

Nem kell nekem baba Pisti.
Neked adom, mondta Pircsi.
Pisti így hát odamászik.
Pisti, Pircsi együtt játszik.

Ülök a parton, nézem a vizet.
Hátam mögött csendes kis liget.
Csak néha hallik a távolból,
néhány halk hang a városból.

Vízen lebegő úszóm rezzenetlen.
Felbukó kis hal nézi meglepetten.
Na mi van öcsi? Kérdem tőle.
Majd gyere vissza nagyra nőve.

Ma sem fogtam egy halat se,
de megnyugodott lelkem helyette.
Mert a horgászatban azt szeretem,
hogy bún-bajon itt nem jár eszem.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.