Idő 
Értékelés 
Értékelés Azt kérik, hogy másképp lássak mindet.
Hírcsatornák játszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.
Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.
Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.
Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag maradhat szegény.
Hírcsatornák játszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.
Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.
Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.
Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag maradhat szegény.
Egy udvar estjéről tanka csokrot írt a szerzőpáros
Az esti csend gyors
Lámpaoltásba fogott.
Horkolás zaja.
Zaj töri meg a csendet,
A szél valamit lenget.
*
Kutyaól zajos,
Ugatás helyett horkol.
Cica, arra néz.
Kutyák riadót zengnek,
Macskák vadászni mennek.
*
A lábasjószág
Sötétedéskor elült.
Be vannak zárva.
Ülőn kakas szundikál,
Tyúk a fészkén bóbiskál.
*
Lovak szántottak.
Hallik szénahersegés.
Majd lefekszenek…
Lovak ettek s pihennek,
Mély álomba süllyednek.
*
Halk surrogással
Repülnek denevérek.
Sötétben is lát.
Denevérek éhesek,
Áldozatot szemelnek.
*
Távoli, gyenge
Neszezés… Ég, dörgést kezd.
Szél már feltámadt!
Sötét égbolt, csillag tűnt.
Viharjelzés meg nem szűnt.
Vecsés, 2017. június 17. – Szabadka, 2017. június 19. – Kustra Ferenc József – A haikukat én írtam, alá a verset szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit, a versrész címe: „Ki aludni, ki vadászni megy...”!
Az esti csend gyors
Lámpaoltásba fogott.
Horkolás zaja.
Zaj töri meg a csendet,
A szél valamit lenget.
*
Kutyaól zajos,
Ugatás helyett horkol.
Cica, arra néz.
Kutyák riadót zengnek,
Macskák vadászni mennek.
*
A lábasjószág
Sötétedéskor elült.
Be vannak zárva.
Ülőn kakas szundikál,
Tyúk a fészkén bóbiskál.
*
Lovak szántottak.
Hallik szénahersegés.
Majd lefekszenek…
Lovak ettek s pihennek,
Mély álomba süllyednek.
*
Halk surrogással
Repülnek denevérek.
Sötétben is lát.
Denevérek éhesek,
Áldozatot szemelnek.
*
Távoli, gyenge
Neszezés… Ég, dörgést kezd.
Szél már feltámadt!
Sötét égbolt, csillag tűnt.
Viharjelzés meg nem szűnt.
Vecsés, 2017. június 17. – Szabadka, 2017. június 19. – Kustra Ferenc József – A haikukat én írtam, alá a verset szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit, a versrész címe: „Ki aludni, ki vadászni megy...”!
Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?
Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.
Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?
Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.
Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.
Képeslapokon nézve az őszi táj
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.
Elvesztettem a pillanat varázsát,
hiába nézek körül nem találom.
Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,
akkor is felkutatom, nem hibázom.
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.
Elvesztettem a pillanat varázsát,
hiába nézek körül nem találom.
Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,
akkor is felkutatom, nem hibázom.
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
