Pisti, Pircsi homokozik.
Építenek, de jó nekik.
De Pisti ekkor meglátja.
Kis Pircsinek van lapátja.

Csoda lapát, szép piros!
Egyáltalán nem csajos.
Fiúk kezébe való.
Enyém lesz, ez csudijó!

Add nekem a lapátot,
kedvességed nem bánod.
Adok helyette babát.
Fésülheted a haját.

Nem kell nekem baba Pisti.
Neked adom, mondta Pircsi.
Pisti így hát odamászik.
Pisti, Pircsi együtt játszik.

Ülök a parton, nézem a vizet.
Hátam mögött csendes kis liget.
Csak néha hallik a távolból,
néhány halk hang a városból.

Vízen lebegő úszóm rezzenetlen.
Felbukó kis hal nézi meglepetten.
Na mi van öcsi? Kérdem tőle.
Majd gyere vissza nagyra nőve.

Ma sem fogtam egy halat se,
de megnyugodott lelkem helyette.
Mert a horgászatban azt szeretem,
hogy bún-bajon itt nem jár eszem.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.

Háborúból hazafelé,éhezett a katona.
Bárhová is kopogtatott,enni nem kapott soha.
Bejárta az egész falut, adnának-e alamizsnát.
De mit kapott nem fedezte szegény vacsoráját.

El is határozta gyorsan, felkapva egy nagy követ.
Főzök ebből levest én! Keresek olyan helyet
Első falu első házán kopogott a katona.
Gondolta, hogy itt lesz kőből mindjárt finom vacsora.

Öregasszony nyitott ajtót. Köszöntötte a legény.
Alamizsnát jöttem kérni bár nem vagyok én szegény.
Vizet, s lábost tud-é adni?Főzni valót hoztam ám.
Finomabbnál finomabb kővel teli a tarisznyám.

Ámult-bámult a vénasszony. Kőből főzni lehet-e?
Ha megtanul bizonyára gazdag lesz az élete.
Gyere-gyere invitálta. Mutasd hogyan csinálod.
Mindent adok mi kell hozzá, ahogy te csak kívánod.

Lábost, vizet hozzon kend,tegye fel a tűz fölé.
Mikor a víz már rotyogott, kavicsot dobott belé.
Kevergette,kevergette.Az öregasszony meg csak leste.
Finom leves lesz majd ebből, mire leszáll az este.

Kóstolgatta,kóstolgatta.Csettintgetett nagyokat.
Egy kanál zsír kéne belé, ha a háznál az akad.
Hogyne lelkem akad az itt.Van kint a kis kamrában.
Ha kell bele egy csipet só is, mondjad nekem csak bátran.

Csipet só is,s egy kis krumpli édesíti a követ.
Ha hozna bele, ha már megy, a kamrából jövet.
Serény asszony lótott-futott. Hozott mindent, amit kért.
A vidám obsitos az apróságért jó vacsorát ígért.

Mondja hősünk:-nagyon finom, szinte kész is.
Valami tán, egy kis kolbász kéne bele mégis.
Hozom-hozom mondá szüle, s szinte suhan.
Ahogy titkos kamrájába a kolbászért rohan.

Kész is lett a kőleves. Jól laktak tőle nagyon.
Gondolta az öregasszony, ez a kő egy vagyon.
Sokat ér az. Sokat ér az. Kőből levés. Nahát!
Sosem látott a vénasszony még ekkora csodát.

Add el nékem a csodakövet. Kérlelte a legényt.
Szinte ráncigálta, nem engedte elmenni a szegényt.
Nohát, legyen. Nohát, legyen. Száz forint az ára.
Gazdag lett a szegény legény. Pedig eddig felkopott az álla.