Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.

Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…

Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!

Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.

Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.

Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…

A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!

A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.

A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.

Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.

Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!

Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?

Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…

Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…

Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...

Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…

Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*

Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…

De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!

Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?

Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?

Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?

Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.

Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.

Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.

Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.

Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,

Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…

Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.

Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.

Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József

Utazni a vágyak vonatán,
Ezt teszi mindenki... sajátján.
Kalauz és a masiniszta,
Zúgva robog saját vonata.

Szerkocsiban a vágy szén helyett
Tölti ki a hajtó elegyet.
Víz helyett erünkben véráram,
De nem lesz gőz, az nem vágyáram.

Pőre kocsira rakjuk mindazt,
Mi segít és vágyat úgy fakaszt.
Mi is utazunk, de pullmanban
És végig ott alszunk vágyunkban.

Vecsés, 1999. január 23. - Kustra Ferenc József

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

A gőz-teherhajó neve Yucatan, illetősége mexikói,
A születése ideje régi, majdnem századforduló eleji…

A tehergőzös szépen, teljesen fel volt újítva, jól ment,
A kapitány nagyon sietett, űzte, hajtotta a gépet…
A kéményéből vastag, sűrű füst gomolygott,
Maga mögött így, hosszú, sötét fátyolt húzott.

San Franciscóból indult hosszú útra, 1942 februárjában,
Rakterében élelmiszerek, gyógyszerek garmadában,
Vitt negyven utast is… tengeri háború árnyékában.

A Midway szigetek felé mentek és ott kikötöttek,
Majd a terv az volt, a Baker szigeteknél is kikötnek.
Végállomásnak Sydneyt jelölték, mint végső kikötőnek.

Miguel García kapitány a látcsövével hosszan kutatta a láthatárt,
De semmit nem látott, de más hajónak, füstnek nyoma sem volt... a nagy semmi kitárt…
Félt a japán tengeralattjáróktól, bízott, hogy a hajó, támadása kizárt.

***
Valahol az óceán végtelen vízében, egy óriási lény úszott!
Úgy festett, mint valami gigantikus kardhal, előre araszolgatott.
A végeláthatatlan, sötét, nagy-mély víz, itt még ilyet, sohasem látott…

Sok ezer kilométert tett meg -rótt le- egyhuzamban,
Ám csöppet sem fáradt el, ahogy haladt óceánban.
Már a neve kimondása is alapja volt riadalomnak,
Így neve helyett, előszeretettel hívták, acélcápának!

A szörny, alig várta, hogy préda kerüljön az útjába
És ha, ez megtörtént, lecsapott, nem állt fenn habozása.
Tökéletes, formált testével, a gyorsaságra termett,
Otthon volt a víz alatt, a felszínen, szinte lebegett.

Csupa sík áramvonal volt,
Csupa fényes síkosság volt,
Csupa finoman súrlódás.
Csupa dermesztő borzongás.
***

A teherhajón volt egy magyar utas, Moldway nevű magyar geológus.
Nem volt beszédes, a Kanadában született magyar hidrogeológus.
Benne volt, és már napok óta egy társasággal együtt kártyázott,
Egy francia háborús kérdésére, most először nyilatkozott.

***
A szörny nyugatról keletre tartott, átlépte már a dátumvonalat,
Vagyis a száznyolcvanadik hosszúsági kört… követte útvonalat.

Víz alatt a villanymotorok hajtották, növelték a megtett kilométert
És így a villamos hajtással is bizony megtett óránként húsz kilométert.
Tökéletesen megtervezett testének hossza, elérte: hetvenöt métert.

Felszínen, dízel hajtóművei dupla sebességre is képesek voltak,
Villanyáramos uszonyai -kívül voltak- csendesen, halkan duruzsoltak.
Ez a cápa nem ismert fáradtságot, akár tízezer kilométert úszott,
Tartalék levegője, szükségben negyvennyolc órára is elegendő volt.
Most, célszerűen periszkópmélységben kellett neki haladni,
Így igyekezett észrevehetetlenségével, meglapulni…
Lehallgató füleivel, idegen zajok után fürkészett,
Periszkópja látómezejével folyvást, körbe-körbekémlelt.

(HIAQ)
Csupa büszkeség volt!
Csupa vég-határozottság,
Céltudatossággal…
***

A szűk társaságban volt magyar, amerikai, francia, angol.
Ők álltak össze kártyázni és beszélgetni, főként unalomból.
Beszélgettek játék közben, taglalták a háborút, ami landol...

Az amerikai, hajóépítő mérnök volt és dolgozott német
Tengeralattjáró gyárakban, így ismerte a hajókat… ezeket.

Elmondta, ez egy alattomos háború és nagyon kegyetlen,
A hajóra semmi nem utal, nem látni, nincs a vízfelszínen.
A periszkóp feje, csak egy kicsiny pont a nagy hullámok között,
Jó távcső, gyakorlott szem kell, hogy a kereső, észrevegye őt.

Ha periszkóp látszik
Kétségek tovább fennállnak.
Ellenség vagy barát?

Az U-boot elnevezés: Az Unterseeboot, „tenger alatti hajó” kifejezés kezdőbetűje
És utána van a lajstromszáma, ez együtt a pontos beazonosítás tökéletes kifejezője.
Saját köreikben használják a „naszád” megnevezést, mert sok a hasonlóság… a naszádok és közötte.

***
A szörny továbbra is egyenesen keletnek tartott,
A tizenötödik szélességi körnél haladott.
A szabályosan formált testét, hengeres, képzett cső alkotta,
Mely átmérője, majdnem öt méter elől-hátul vékonyodva.
Hihetetlen szilárd fölépítése adta képesség…
Csupa törhetetlen acél, vad erő, tudat-kevélység…
***

Az angol lord visszatért a tengeralattjáró-mesés témájához
És kérte az amerikait, kezdjen hozzá a fölvilágításhoz.
Kérte, hogy meséljen nekik, erről az igen fura járműről,
Mert nekik nincsenek még ismereteik, mint pl., a repülőről.

***
A monstrum a vízben, rendíthetetlenül fúrta magát előre,
A felszíni hullámok nem akadályozták őt, nyakra-főre…

A felépítménye, a középre ráépített…
Három lépcsős torony mi, magasan emelkedett.
Jó magas volt, két embermagasságú lehetett…

A tetőn emelkedett magasba a fő-, és légtérfigyelő periszkópja,
És itt kapott helyet a rádió, forgó és oly' méretes rúdantennája.

Huzalantennáját rögzítették hátul a toronyhoz,
Elől az orrtőkén kialakított, direkt kampóhoz.
A taton pedig odaerősítést nyert, spéci bakhoz.

Van két nagy fedélzeti géppuskája
Mi a felépítményt körben uralja.
Ez a leghatásosabb felszíni fegyvere,
Bizony, körbeforgathatónak lett szerelve.
A nyolcvannyolc milliméteres felszíni hajóágyú,
A torony előtt lakott és kissé sem volt csendes-bárgyú.
*
Csupa fenyegetés,
Csupa vad kíméletlenség.
Maga a borzalom.
***

Az amerikai Brookman hajó mérnők mesélte tovább:
A toronyból egy acéllétra a mélybe vezet alább…
Ha a hajóba leereszkedünk rajta sebtében,
Ott vagyunk a központi, nagy irányító teremben.
Ha a tat felé indulva először hátra megyünk,
Először a legénységi hálóterembe érünk.
A padozat alatt találhatók, az akkumulátorok,
Majd a dízelek, vetőcsövek és tárolókon torpedók.

Az irányító teremből menve, előre az orrész felé,
Át kell, bújunk szűk nyílásokon, mert út vezet, csak arrafelé.
Balra a kapitány fülkéjét megtaláljuk,
Jobbra a rádiós fülkéjét megtaláltuk.
Ezt követi a tiszti szállás,
Padozat alatt, akkuállás.
Tovább, elől vannak újabb lanszírozó csövek,
Meg a torpedótárolók, mik nem harci díszek.
*
Ez biz’ félelmetes
Jármű, védekezés van-e?
Ez sem csodafegyver…
*
A legsebezhetőbb, ha fent a felszínen úszik,
De, ez különleges hajó, folyvást ügyeskedik.

Nappal a vízfelszín alatt úszva, jól rejtőzködik,
Esetleg periszkóp mélységig, talán emelkedik.
Éjjelente meg harci cselekményben bővelkedik.

Kevéssé felderíthető, ha a víz alatt halad, észrevehetetlen,
Ha, meg a mélyben mozdulatlanul áll csendben, csaknem felderíthetetlen.
A legkritikusabb pillanat, amikor felszínt a periszkóp áttöri,
Meg könnyen lehet, hogy meglátja egy repülőgép, ami éppen közeli.
Ezek a naszádok vészmerülés esetén gyorsan eltűnnek,
Tíz másodperces közepes teljesítménnyel, már jól merülnek.

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc József – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.