Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Nem jön a tavasz hiába várjuk
pedig úgy vágyom már a kék eget,
napfény sem ragyog hiába várjuk,
hisz eltakarják tőlünk a fellegek

Én úgy szeretném ha nap sütne az égen
s bearanyozna minden kis szobát,
meleget árasztva mindenki szívébe
elsöpörve mindenki búját, bánatát.

Ne legyen többé se harag, se bánat,
hisz szenvedtünk mi már éppen eleget!
Istenem! Hozz már napfényt is a földre!
Hadd melegítse fel a szíveket!

Ragyogj be mindent fénylő sugaraddal!
Gyógyítsd meg végre a gonosz lelkeket!
Hadd legyen húsvét szerte a világon,
s legyen mindenkinek áldott ünnepe!

Látod ,itt vagyok !Ne aggódj értem !
Túl jutottam már annyi mindenen !
Hidd el ,nem félek !Most is talpra állok ,
bár gyönge lábam még most is megremeg .

Látod ?Nem számít mi történt tegnap !
Én már eltemettem minden álmomat ,
s most újult erővel száguldok a szélben
tüzes villámmal vértezve magam .

Látod , itt vagyok !Nem sírok többé !
Lelkem megtisztult ,bennem nincs harag !
De ha bántanak ,tüzes villámokat
szórok azokra ,kik engem bántanak !

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Ne bánts már MÚLT, maradj veszteg,
elkövettem sok-sok hibát,
ne büntess, hisz lelkem retteg,
unom már a sok kritikát.

Ne bánts már MÚLT, engedj végre,
nem vádollak, veled éltem,
megtanultam nézni égre,
imádságra hajlik térdem.

Ne bánts már MÚLT, elengedlek,
érted mit sem tehetek már,
helye nincs a kételyeknek,
üres már a méregpohár.

Ne bánts már MÚLT, emlékezzél,
voltál igaz, jó barátom,
fogadd el, hogy ködbe vesztél,
nem lehetsz már a világom.

Ne bánts már MÚLT, én sem bántlak,
hisz voltál igaz oktatóm,
harag nélkül elbocsátlak,
Isten veled hű tanítóm.