Bármihez ha hozzányúlsz
Bosszútól lesz szagos
Attól még nem leszel kapatos
Boszorkány konyhádban a menü
Levesbe mit szórsz bosszú
Ettől nem leszel nagy menő
Égnél inkább szerelemtől
Nem bosszútól sínylődő

Gondolj inkább arra
Jó volt mikor a lepedőt
Gyűrtem össze ágyadban?
Ha szereted,tudsz valakire hatni
Ha nem,kell inkább hagyni
Megkeseríted az életet
Karmaidat bosszúra élezed
Szívemet más királynő uralja
Mert voltál velem rossz és undok

Energiádat leveszi a harag
Lehettél volna Te a smaragd
Ki most van, az marad
Keresd magadban a békét
Ehhez már nem kell hét év
Figyelj magadra
Mert zátonyra futsz ismét
Mint hajó, kinek kapitánya
Nem tudta mekkora a víz mélység
Lehet,hogy mély és feneketlen
Gonoszságod ne legyél féktelen
Szolgáljon e vers alapul
Akkor életed jól alakul

Olyan vagyok most akár a falevél
Mit a forgószél felkap hirtelen
S zúgó haragjában magasba emelve
Megtépázva dob a földre hirtelen.

Úgy bolyongok én is búsan, eltiporva
Mint a hulló levél mit a szél dobál,
Nem vár már senki, már nem is keresnek
Csak rőt avar őrzi lábaim nyomát.

Te sem vársz többé, pedig úgy szeretlek!
Mégis: magamtól messze űztelek,
Ha szeretni nem tudsz, felejts el végleg
De ne várd, azt hogy a játékod legyek!

Picinyke teste kezemben
többi élettelen tetem...
De csak nézhetem
A könny marad nekem
Fekszem
Lassan eleresztem
Hátamra nehezül újra keresztem
Marad a kérelem
Testét rongyba tekerem
Mely tartja melegen
De hiába eb-gyermek kínja, taszítja sírba.
Keserves hangjai rövid életének
Fülembe üvöltő hangként térnek
Sorstól választ hiába kérek
Fájdalmas nézése anyja szemének
Hogy kölykét senki nem menté meg
Elvette tőle őt az élet
Kérdő barna szempár tövisként szúr bele szemembe..
..miért nem tettél semmit ember Te...
Ha hatalmad tenger ...
Kicsiny jószág utolsó nyög-kérdése szakítja félbe
Miért nem lehetett a világban helyem
Miért nem bújhatott anyámhoz testem
Miért nem léphettem ki világi körbe
Miért fogad be a föld korán örökre
Miért nem lehetek játszó ebgyerek
Mit vétettem én neked ...
Hogy éltem korán elveszed
S a kis életláng kialszik
Apró test elernyed
Szép vadász mezőkön örökkön kérlelhet
S ököl be szorul ekkor a kéz
Fájdalmas szempár égre néz
S átkozza az isteni eget
Miért vette el tőle kit várt, szeretett.
Néma kínban állva
Csodára többé nem várva
Búslakodik a tehetetlen ember
Kit isten keze megver
Lázadó dühével állja ütéseit
S tűri fojtván szenvedéseit
Tekergeti újra sebeit
S vési kérdésit
Düh és harag futkos de céltalan
Nincs kit okolni, sors ha van..
Feleljen nekem
Miért teszed ezt velem?

Milyen sötét és vörös az ég alja
szinte már izzó szikrákat lövell,
mintha ránk sújtana iszonyú haragja
s vöröslő szemével mérgesen figyel.

Haragos szemével villámokat szór le
sűrű záporként ontva könnyeit,
hogy hulló könnyeivel tisztára mossa
s messzire sodorja gyarló bűneink.

Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni
hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,
hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni
hisz nehéz terhemet már alig bírom.

Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!