November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Írta: Poór Edit

Megérintet versed,
Korábban már gyógyult sebet,
Viharként tépte fel szívemben!
Ahogy olvasom versed,
Betűk, halványodnak előttem,
Arcomon könnyek peregnek!
Fájdalom tüze ég lelkemben,
Gyötrelemtől maró érzés szívemben!
Téren ? időn át, nagy küzdelmet vívtam ám!
Szívem és lelkem, még gyógyulásra vár.
Érzem, mily óriás az űr szívemben,
Versed megérintette lelkemet.
Reménytelen a gyógyír e világban,
Talán boldogabb leszek a másvilágban.
Más érzi tüzét két ragyogó szemednek,
Nélküled, küzdelmek között szenvedek!

Kutya sem törődik veled,
Te sem vársz már senki másra.
Álmodból rázod fel magad,
Fittyet hányva a világra.

Mindig túlléped a határt
A célpontot elhibázod,
Könnyű kérdésre merengőn
Bámulod a délibábot.

Annak idején egy ember
Éppen többre vitte volna.
Kain, bár megölte Ábelt,
Életét földön futotta.

Reménynek hitte a napot,
Akár pillangó szárnyait.
Halványan derengő fényben
Álmodta ember vágyait.

Sűrűn osztva a lapokat
Pörög az élet, úgy rohan,
S ha sorsod lehunyná szemét,
Pirkadni új hajnalt fogan.

S bár fény ragyog a sírodon,
S végzeted nem lesz mostoha,
Fejfádat benőtte a múlt,
Neved sincs, nem is lesz soha.

2015. május 7.

Csupán átmenet vagy erre,
hiszen egyszer szétesel,
atomjaid hullnak szerte,
s új formákat öltenek.
Ahogy az élet sejtre kélt,
az, az atmoszféra múlt,
ugyanúgy vissza sose tér,
a szél más irányba fúj.
S hiába hiszel teremtőt,
minden bomlik kvantumán,
ha lett is volna, veszendő,
rég holt vagy halvány mutáns.
S önmagadnak determinálsz
kezdetet és végzetet,
mert csak változik a Világ,
a folyamat végtelen.

2016.

Egy téli este virágot ültetett télanyó,
ablakomon burjánzik, hajtásaiból születik,
mesés káprázatos hold fénye, meg meg csillanó,
terjed az ablakon, mint mosolyom fülemig.

bámulok a sötétbe, sárgán ásít kandeláber,
körülötte halvány fénybe, fehér apró csillagok.
lágy kecses táncuk s az utca ujj báli ruhát elnyer,
s mindent belepnek ezek apró kis hullócsillagok.

mint milliónyi tűzijáték, csak úgy szikrázik,
rajtuk a szebbnél szebben díszített házak fénye,
megérint kis Jézus születése nemes lénye.
ma van Szenteste, a kémény csendben pipázik.

hát eljött az ideje, csomagot fa alá teszem,
nyugovóra térek most, többet nem mesélek,
reggel gyerekeim szemébe, mindent ujjra megélek,
karácsony ünnepén imígy lett könnyes két szemem.