Mondd ,hogy szabad szeretni téged?,
Hogy a terhedre ne legyek soha,
Mondd hogy tudnál szeretni engem?
hogy a szívemet ne bántsd meg soha.

Talán elég,ha álmaimban látlak,
s néha-néha hallom hangodat?
halkan,suttogón,ahogyan leszáll
a bíborba öltözött vörös alkonyat.

S mondd!Elég,ha álmaidban látsz csak,
angyalként simítva végig arcomat?
Hogy fájdalmat ne okozzunk másnak,
s szívünket ne marja bűntudat soha.

Öblös partjainál szerelem szigetének,
Tiszta forrásba rejted arcodat.
Valahol a szívedben felhangzik egy ének.
Elhalkul a szél s hallom hangodat.
Nem könnyű habok közt már túl az élet felén.
Ötvenöt éve úszol az élet tengerén.
Téged találtalak meg magányos sziklán.
És úgy látszott te már tudod az élet titkát.
Vagy még csak kutatod a fénylő csillagokban?

Ötvenöt év nem elég lelni a titokra?
Tiszta pirosra festetted az átlátszót.
Vérzett a lelked mégis adtál pár jó szót.
Elillan életünk, elillan ötvenöt év.
Nekem legszebb az volt, amikor megszerettél.
Ölelnek a lángok, amiket gyújtottál.
Tán, tested izzó parazsán olvadok.
És hála Istennek tegnap felém futottál.
Végre tudom, hogy életben vagyok!

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben

Ringatta gályám tenger árja.
A hullám édes dalba csengett.
Leszállt az Éj, szárnyát kitárta,
A vízre űlt és elmerengett.

Fölöttem hold és csillag égett,
Alant szenderegve járt az Álom,
Távol fehérlő partszegélyek
Villogtak át a holdsugáron.

De hirtelen borúl flöttem,
Vihar támad, hajóm sodorja,
Hullám dagad, tajtékba szökken -
Villám cikázik fellobogva.

Kmor felhők az égre futnak,
Sötétté lesz a hold korongja,
A csillagok a vízbe hullnak
S kiégnek benne sustorogva.

Kétes világnál, íme látom,
Parton gomolyg a népek árja.
Sikoly rohan sötét dagályon:
"Ki gyújt itt fényt a vak homáylba!?

Hallom a jajt, szívem kitépem,
A part felé magasba tartom,
S míg fényt lövell: én hófehéren,
Halottra válva elhanyatlom . . .

Néked szól minden, tiéd a dal
Tiéd a sírás, a víg kacaj
Tiéd bús, bánatos életem
Hozzád száll sikongó énekem.
Hozzád a panasz és az öröm
Tiéd az élet, én gyötrődöm.
Heverek kemény kínok között
S az élet, az élet rám röhög.

Hallom dölyfösen hangos zaját
Tivornyás, büszke kacaját
S az életlárma messze elriaszt
Szemem gödrében félénken virraszt.

A Te sötét szemed könytelen
Nem fakaszt könnyet a szerelem
Nem élsz bágyadt, beteg bánatban
Nem fetrengsz álmatlanul ágyadban.
Enyém a bánat, a borzalom
Barázdás, fakó halvány arcom;
Enyém a kín, tiéd az élet
Tiéd a test, enyém a lélek.