Olyan szelíden szóltam hozzád
olyan szelíden kértelek,
de hiába minden! meg sem hallod!
S nem akarsz róla tudni sem!

Olyan szelíden szóltam hozzád
mint a sóhajtó fellegek,
vagy az esti szélben összeérő
suttogó nyárfalevelek.

Miért nem hallod hogyha hívlak?
Mért kell hogy kiáltsak neked?
Mért nem érzed hogy tehozzád száll
minden szó amit suttogok neked!

Hallgatnál még rám de már késő!
Nem leszek mindig itt neked!
s hiába hívsz,nem tudok menni,
hisz ki tudja akkor hol leszek!

Mi lesz ha a minden,
semmit nem jelent már?
S az aki várt reád,
soha többé nem vár?

Mi lesz ha a napfényt,
fellegek takarják?
Minden ellened van,
lelkedet akarják?

Mi lesz ha az utad,
mit végtelennek hittél?
Küszködtél,szenvedtél,
és ott állsz a végén?

Mi lesz ha nem érted,
emberek beszédét?
És nem hallod többé,
a lélek zenéjét?

Mi lesz ha életed,
értelme elveszett?
Minek élned akkor,
mit ér az életed?

Esőben ,szélben ,napsütésben
mindig csak téged vártalak,
de a lehulló sűrű ködtől
nem láthattam az arcodat.

Esőben ,szélben,sűrű ködben
letörve ,némán ballagok,
mint száraz ág,mit rég letörtek
s ott hever már az avaron.

Esőben ,szélben,zúgó szélben
most is csak téged vártalak.
Hiába! Nem látok semmit!
Köd takarja az arcodat.

Hiába hívlak nem is hallod,
a szél elsöpri hangomat,
de ha keresnél megtalálsz még,
hisz szívem félig már ott maradt.

Hallottam egy apró morajt,
Ahogy a padló megreccsent,
A gondolat rögtön átfutott rajtam,
Te vagy vagy csak egy téveszme..

Én hittem abban a percben
Hogy hallod hangomat
Hogy felfigyelsz az időre,
Mely egy ideje megszakadt.

Hogy látod két szemem,
Hogy tapasztalod kezem érintését,
Hogy érzed az idő hamarkodott múlását,
Hogy észreveszed, felcseperedtem már.

Már rég nem játszok a babáimmal,
Már rég nem olvasok mesekönyvet,
S nap mint nap kinyitom az ablakom..
S te csak átsuhansz a szobámon egy magányos széllel.

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!