Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József