Nyolcat veri az estharang
Üt csendben, üt az óra,
S én megyek a találkozóra.

Halk esőcseppek peregnek lent,
A várás lázas, édes a csend,
S nyolcat veri az estharang.

Én jövök hozzád, vársz e rám?
Üt csendben, üt az óra . . .

Lassan és csendben
Eltűnik minden, minden ami szép
Lassan és csendben
Fátyolba borul majd egy régi kép

Sohase látlak
Halkul már a régi nóta, a nesz,
Sohase látlak
Halk eső, halk könny csendben permetez.

Tán meg se történt,
Tán befedi egyszer gond és moha,
Tán meg se történt
S talán nem is történik meg soha.

Nem volt még részeg az életborától
Nem szürcsölt még a mámor poharából
Nem ért ajkához lázas asszonyi száj
Csak messzi villogott egy-egy női váll.

Feje nem pihent még nő ölében
Vágyva gondolt asszonyra néha
Elnézett a ködös messzeségbe
Fiatal vérének lázában égve.

Sanyaru őszben némán járt
Törékeny sápadt nőre várt
Halkszavú legyen s könnyű a teste
Oh mikor jő már a csókos este?

És jött a Tél a Nyár helyett
Elomlott a testének sátora
Eljött a Tél, a szomorúú vég
Eltávozott egy kóbor vendég.

A tested, mint a kígyó teste
Kéjben vonaglik a csendes éjben
Tekervényes, dús, párnás ágyban
Tekergőzik csendben, lágyan.
Erre hajol és arra hajol
Lomhán, bódultan forró kéjben
A fülledt, párás nyári éjben.

A szemed, mint az éjnek szeme
Tompán fénylik sötét fényben
Buja bánat, testi vágyak
Zakatolnak benne lágyan.
Erre tekint és arra tekint
Vágyva villan a messzeségbe
Remegő csókos lázban égve.

Az ajkad, mit az élet ajka
Dús pompázó, ritka kincs.
Vér lüktet benne, ifjú vér
Ha a mámor tüzében ég.
Nemes metszésű halk ajak
Tavaszi bogyó, életbogyó
Minden kínért kárpótoló.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni, vígan, szépen, kéken
Lassan halkan tovaúszó felhő
Nézni fentről, amint a virág nő.

Felhő szeretnék lenni az égen
Élni szeretnék kacagva szépen
Járni lassan, mint felhő az égen
Az ezer veszélyt átélni épen.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni minden sötétségen
Élni világosságba, fénybe, színbe
Belelátni egy apró női szívbe.